Kossuth- és Jászai-díjas színész, hétkötetes költő. A költészet napján Újpesten, a Polgár Centrumban lépett fel saját verseivel. Vígszínházi öltözőjében beszélgettünk versírásról és versmondásról Lukács Sándorral.
Melyik volt előbb önnél, a versfaragás vagy a versmondás?
Ha jól belegondolok, a versfaragás előbb volt. Miskolcon születtem, 1956-ban voltam kilencéves. Miskolc ugye egy hivatalosan felduzzasztott nagy munkáscentrum volt, és a forradalom kezdetén kiskölökként az ablakból néztem, ahogy megindul a gyár. Leállt a forgalom, és hatalmas tömegben, lyukas magyar zászlókkal vonultak a munkások az utcán, az ablakunk alatt. Fantasztikus látvány volt, nyilván nem tudtam pontosan értelmezni az eseményeket, de azt éreztem, hogy valami nagyon komoly dolog történik. Annyira magával ragadott az esemény, hogy Zászlók címmel, egy kockás számtanfüzetbe írtam is róla egy verset.
Minden előzmény nélkül kilencévesen kiszakadt egy vers?
Ezt azért nem mondanám, mert apám már egész kiskorom óta minden lefekvéskor olvasott nekem verseket. Még írni sem tudtam, de a Toldit, a János vitézt, a Rózsa és Ibolyát már kívülről mondtam. Szóval édesapám jó alapokat adott a versek szeretetéhez.
Akkor az ihlet érkezéséhez, a versíráshoz kell valami nagy pillanat, magasztos esemény?
Nem feltétlenül. Először is szív kell hozzá, és agy. Szerintem az íróembert alapvetően az különbözteti meg a nemírótól, hogy az író észreveszi az élet olyan apró szépségeit, mint például egy almára eső délutáni napsugár. Vagyis nem feltétlenül kellenek hozzá forradalmak, világmegváltó elvek ütközései, lángoló szerelmek, mert az élet tele van jelentéktelennek tűnő eseményekkel, amelyeket érdemes megragadni, és versben jelentékennyé tenni.
Sok színész mond verset, de kevés kezd el írni is.
Nálam a versírás és a versmondás mellérendelő viszonyban van egymással. Sőt a színészet fantasztikusan jó alapanyagot biztosít az íráshoz. Mert színészként én egy csomó olyan helyzetbe kerülök, amelybe civilként biztosan nem kerülnék. Ölök vagy engem ölnek büntetlenül és következmények nélkül, de azért megélem ezeket a helyzeteket. Szóval van miből ihletet merítenem.
Sokévtizednyi színpadi munka nyilván hoz egyfajta rutint egy színésznek, de a költő is rutinosabb lesz az évek múlásával? Mert mindkét szakmához kell mesterségbeli tudás is.
Igen, a rutin mindkét esetben jól jön, de nem arra kell, hogy az ember modorossá, felszínessé váljon, hanem hogy nagyobb legyen a technikai eszköztára, és hogy bármi is történt veled előtte, azt ki tudd kapcsolni, és olyan állapotba hozd magad, hogy fel tudj menni a színpadra, vagy képes legyél verset írni. De nem kell túlmisztifikálni egyiket sem, és szerintem ugyan fontos a mesterségbeli tudás, de én a színészetben és a költészetben is a zsigeri dolgokat szeretem igazán.
Másképpen mondja a saját verseit, mint másét?
Nem. Amikor az első önálló estemet állítottam össze a saját verseimből, akkor azt vettem észre, hogy előadóként teljesen ugyanúgy bánok a saját verseimmel, mint az idegen szövegekkel. Nem teszek különbséget, ugyanazzal az attitűddel közelítek hozzájuk, ugyanúgy próbálok mögé látni, magamévá tenni a saját versemet, mint mondjuk egy József Attilát. Azt olvastam egyszer valakitől, hogy az a jól sikerült vers, amely egy idő után úgy tűnik a költő számára, mintha nem is ő írta volna.
Amikor 72’-ben, a főiskola után a Vígszínházba szerződött, óriási színészek voltak a társulatban, köztük nagyon sok legendás versmondó. Latinovits, Ruttkai…
…Darvas Iván, Páger Antal, Básti, Bilicsi. Igen, hatalmas színészek, elképesztő társulat. De érdekes, hogy nem minden jó színész tud vagy szeret verset mondani. Ezt Gábor Miklós esetével tudnám a legjobban példázni, aki a színészetünk egyik legnagyobb kiválósága volt, mégsem szeretett verset mondani. Egy nagyon híres, sőt Európa-hírű Hamlet előadásban játszotta el sokszor a dán királyfi szerepét, és amikor én harmadéves voltam a színművészetin, az akkori végzősök egy hónapig jártak a nyakára és könyörögtek neki, hogy a főiskolai évzárón mondja el a Hamlet-monológot. Nagy nehezen beleegyezett, az évzárón ez volt a szenzáció, mindenki nagyon várta a fellépését. Kijött, és lassan, a jellegzetes orgánumával és hanghordozásával elkezdte mondani, hogy lenni vagy nem lenni, az itt a kérdés, majd nem egészen a felénél elbizonytalanodott, és belesült. Elhallgatott, és azt mondta: ne haragudjatok, elfelejtettem. (nevet) Persze hatalmas sikere volt, menydörgő vastapsot kapott. Mert teljesen más egyedül szavalni a színpadon, mint egy előadásban mondani egy monológot. Civil ruhában, jelmez és díszlet nélkül, nem volt helyzetben, kiszakadt a közegéből, és nem jött a szöveg. Érdekes dolog ez. Persze mindez fordítva is sokszor igaz: sok olyan nagyszerű versmondó is akad, aki közben közepes vagy gyenge színész.
Ha most ezzel az interjúval esetleg kedvet csináltunk az olvasóknak a versekhez, ki lenne az az egy költő, akit olvasásra ajánlana?
Ne haragudjon, de erre nem tudok válaszolni. Olyan hatalmas a kínálat, hogy lehetetlen kiválasztani egyet.
Jó, akkor ki az, aki először eszébe jut?
Jaj, na jó. Például Kálnoky László. A Nyugat harmadik nemzedékének nagyszerű tagja, aki nagyon hosszú ideig indexen volt, és ezért sokáig szinte csak műfordítóként, legfeljebb egyverses költőként tartották számon. Idősebb korára teljesedett ki, akkor talált meg egy egészen különleges, groteszk és ironikus hangot. Van például egy kötete, az a címe: Hőstettek az ülőkádban. Óriási. Szóval őt ajánlanám.
Juhász Mátyás