„Hát, végre ennek is vége” – sóhajt fel egy emberként az ország, Európa és a világ nagy része is a járvány lecsengése láttán – és persze imádkozik, hogy az első hullámot ne kövesse második. Közép-Európának – ahogyan az elmúlt századokban már oly sokszor – ezúttal is sajátos lapokat osztottak a történelem kártyaasztalánál.
A vírus nem került el teljesen minket, ám még csak megközelítőleg sem tombolt olyan vadul, mint tőlünk nyugatabbra számos országban. Hogy ezt a Jóisten kegyelmének, a fertőzések viszonylag kései begyűrűzésének, a gyors intézkedéseknek, vagy épp a tuberkulózis elleni oltás nem várt pozitív mellékhatásának köszönhetjük, azt alighanem még sokáig fogják kutatni a szakemberek. A sors legironikusabb húzása az utóbbi verzió lenne.
A TBC ellen kifejlesztett Bacille Calmette-Guérin, vagyis BCG oltást ugyanis szinte kizárólag a volt keleti blokk országaiban adják kötelező jelleggel évtizedek (Magyarországon 1954.) óta A szérumot számos nyugati államban is használták, ám a gyorsabb társadalmi fejlődés miatt ott „a nyomor betegségeként” emlegetett tüdővész eleve nem jelentett olyan súlyos gondot, mint Európa kevésbé szerencsés részén. Így aztán sok helyen be sem vezették, s ahol igen, ott hamarosan eltörölték kötelező jellegét. Elmaradottságunkból, szegénységünkből így válhatott a Nyugat által irigykedve bámult előny.
Ezek után sokan érzik úgy, feleslegesen zárkóztunk be hetekre. Csakhogy azt nem szabad elfelejtünk, hogy szerencsénk valódi okát még nem fejtették meg a kutatók, így fogalmunk sincs, mi történt volna, ha az emberek nagy többsége nem tartja fegyelmezetten a karantént. A „mi lett volna, ha” kérdésén való lamentálás tehát – legalábbis egyelőre – aligha szülhet használható válaszokat.
Az már sokkal inkább, ha azon gondolkodunk el, mi az, amit a mögöttünk hagyott időszakból érdemes átmentenünk a régi kerékvágás zakatolásába visszaálló hétköznapokba. Heteken át nem mehettünk szinte sehová, és persze nagyszerű dolog, hogy most már mehetünk. Ugyanakkor kiderült, mennyi tennivalót és munkát elvégezhetünk otthonról is, s ez felveti azt a dilemmát, hogy, ha utazhatunk, akkor muszáj-e valóban utaznunk is? Feltétlenül szükséges-e, hogy naponta autóba üljünk a munkahelyünkre igyekezve, ha számos munkakörben az irodánk az otthonunk is lehet? El kell-e zarándokolnunk minden héten a boltba, ha házhoz is szállíthatják nekünk az árut egy teherautóval, amely akár több tucat család bevásárlását képes elintézni fele-, vagy harmadannyi kocsi fogyasztásával?
A járvány után is megkérdezzük-e idős szeretteinket, szomszédainkat, hogy miben segíthetünk nekik? A Káposztásmegyerről indulva országos mozgalommá terebélyesedő tapsolás után a „békeidők” alig könnyebb küzdelmeiben is számíthatnak-e majd ránk az egészségügyi és szociális dolgozók, mentősök, vagy pedagógusok? Kiállunk-e értük akkor is, ha jobb munkakörülményekért, emberhez méltó bérekért harcolnak?
A járvány idején rég nem látott összefogás alakult ki magyar és magyar között. Civil szervezetektől futballszurkolókon át különböző vállalkozásokig sok ezer ember nyújtott segítséget a vírus elleni küzdelem frontvonalában dolgozóknak, vagy éppen a megélhetésüket elvesztő rászorulóknak. Az elmúlt három hónapban az ország összekapaszkodott a bajban, s erre a továbbiakban is szükség lesz. A járvány gazdasági következményei majd csak most bontakoznak ki igazán, s nincs olyan szakember, aki könnyű időszakot jósolna a közeljövőre. Ha ezután sem engedjük el egymás kezét, már biztosan nem volt elvesztegetett idő a karantén.
Balogh Gábor
(Megjelent az Újpesti Napló 2020. június 9-i számában.)