13 név, 13 sors, 13 halál, egy nemzet.
Először: Lázár Vilmos, akit Bem az utolsó, temesvári csata után nevezett ki ezredesnek, és aki a világosi kapitulációkor állt először egy hadtest élére, majd a tábornokok közt egyedüli törzstisztként az aradi kivégzőosztag elé. Másodszor: Dessewffy Arisztid, aki nyugodtan aludt a végzetes sortűz előtt, tiszta lelkiismerete van, mondta gyóntatójának, és talán a turai csatáról álmodott, ahol vezetésével hősiesen tartóztatták fel huszárjai az oroszokat. Harmadszor: Kiss Ernő, a dúsgazdag nemes, aki még Haynaunak is hitelezett egykor, és akit a sortűz először csak megsebzett, így saját maga vezényelt újra tüzet a teljesen tanácstalan kivégzőosztagnak. Negyedszer: Schweidel József, aki valaha Haynau tiszttársa volt, de persze ez nem lehetett enyhítő körülmény az ítéletnél, és aki A három testőrt olvasta utolsó éjszakáján, és nem engedte bekötni a szemét, amikor eldördültek a halálos lövések. Ötödször: Poeltenberg Ernő, a bécsi lovag, aki Ernst volt inkább, nem Ernő, magyarul csak káromkodni tudott, mégis értünk harcolt, hisz „csak a nyelvem német, a szívem magyar, mert a szabadságért dobog”, így vélte, és ezért halt hősi halált. Hatodszor: Török Ignác, aki mérnöki tudásával segítette a szabadságharcot, még kivégzése előtt is egy erődítéskönyvet tanulmányozott, és a bitóhoz menet büszkén rendreutasította a felindultságán gúnyolódó osztrák tisztet. Hetedszer: Láhner György, aki németként a magyar nyelvet törte ugyan, de a magyar hadsereg fegyverellátását zseniálisan szervezte a szabadságharc alatt, utolsó éjszakáján békésen fuvolázott, majd a születésnapján végezték ki. Nyolcadszor: Knézic Károly, a horvát származású tábornok, aki sok csatában vezette katonáit, „lelkemben egy jobb kor utáni vágy ébredt”, ezt mondta, ezért harcolt, ezért halt meg. Kilencedszer: Nagysándor József, aki Buda ostromakor elsőként tört be a várba, és aki szivarozgatva várta a hóhért, majd „A ma nekem, holnap neked” mondással lépett az akasztófához. Tizedszer: Leiningen-Westerburg Károly, a német gróf, akit bizalmatlanul fogadták a magyar seregben, de a bizalmatlanságot hősiességével oszlatta el, és magyar tábornoki egyenruháját viselte még a kivégzésekor is. Tizenegyedszer: Aulich Lajos, az isaszegi hős, majd az utolsó hadügyminiszter, akit még az aradi ítéleteket kimondó Ernst bíró is „kiváló embernek” nevezett, és aki Horatius műveit olvasgatva várta a halált. Tizenkettedszer: Damjanich János, aki csalódottan fogadta az utolsó előtti helyet a kivégzettek sorában, „azt gondoltam, én leszek az utolsó, mert a csatában mindig első voltam”, mondta, és valóban mindig első volt, de a szabadságharc vége előtt lábát törte, és éppen Arad kapitánya lett, mielőtt ott érte a halál. Tizenharmadik: Vécsey Károly, aki végignézte tizenkét társa kivégzését, nem volt már kitől elköszönnie, a halott Damjanichhoz lépett, és az ő kezét csókolta meg búcsúzóul.
Juhász Mátyás