Az 1951-ben kitelepített Apatini Ferenc Illés is részt vett a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján tartott önkormányzati koszorúzáson. Úgy fogalmaz, ha a kommunista diktatúra áldozatai emlékére rendezett megemlékezésről van szó, ott kell lennie.
Az 1951-ben kitelepített Apatini Ferenc Illés is részt vett a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján tartott önkormányzati koszorúzáson. Úgy fogalmaz, ha a kommunista diktatúra áldozatai emlékére rendezett megemlékezésről van szó, ott kell lennie.
Az Újpesten élő nyugalmazott gépészmérnök számára természetes dolog a megemlékezés, nem pusztán kötelesség. Jómaga ama szerencsések közé tartozik, akik kényszermunkatábor túlélőjeként emlékezhetnek – a borzalmakra. A pénteki újpesti kegyeletes esemény után arról beszélgettünk, miként kísérte végig életét mindaz, amit kisgyermekként élt végig. Apatini úr nemcsak csendben emlékezik, szószólója annak, hogy a gondolatnak, hogy évtizedek elmúltával is beszélni kell a múltról.
– Túléltük. Ez a szívbemarkoló szó a címe egyik könyvének, amelyben összefoglalja a hajdúnánási internáló táborban családjával történteket. Mi késztette a megírásra?
– Az én családom 1951-1953 között élt embertelen körülmények között a hajdúnánási internáló táborban. Tizenkét éves kamasz voltam, amikor oda kerültünk, de egyetlen napot sem törölt azóta az emlékezet. Ma már hetvenkedem – utal beszélgetőpartnerem a korára, de az odaveszetteknek és a túlélőknek is egyaránt tartoztam ezekkel a gondolatokkal. A könyv megírása mellett kezdeményeztem azt is, hogy az egykori táborra emlékmű is utaljon. Október 23-án felavattuk az emlékhelyet, amelyet az áldozatokra emlékeztetve állíttatott a város önkormányzata a megyei közgyűlés segítségével. Felkértek köszöntőre is. Akkor is csak annyit mondhattam, beszélnünk kell a múltról, mert amiről nem beszélnek, azt elfelejtik, amit elfelejtenek, az olyan mintha meg sem történt volna. Az emlékmű kifejezi az akkori hitünket: a jónak győznie kell a gonosz felett. A nemesgránitból készült emlékmű többet mesél, és többet kibír, mint az emberek. Felhívja az elhaladók figyelmét is. A főhajtásra pedig mindig gondolnunk kell. A könyvem is ezért íródott.
– Miért kerültek a Hajdúnánás-tedejpusztai internáló táborba?
– Apám a zombori katonai kiegészítő parancsnokság vezetője volt, mi, gyerekek, édesanyámmal, anyai nagymamánál voltunk éppen, Hercegszántón. Azt tudtuk, hogy akit a rendszer ellenségének kiáltanak ki, azt annak is tartják, olybá is kezelik őket. Megindult a téeszesítés, folyt az államosítás, a falu értelmiségét sem kerülte a baj. Aki veszélyes volt a rendszerre, annak mennie kellett. Működött a spicli hálózat, dolgoztak a szervezett ügynökök. Hozzánk az éjszaka kellős közepén törtek be, felolvasták a végzést, hogy mennünk kell az internáló táborba, kapkodjuk össze hirtelenjében a legszükségesebb holmikat. Jómagam, mint említettem, már betöltöttem a 12. életévemet, Kati nővérem 13, Anna húgom 10, Kornél öcsém 8 éves volt – vagyis nem volt válasz a miértre.
– És a hogyanra van?
– Megtévesztő útvonalon vittek bennünket először Bajára, egy-egy vagonba zárva. Három napig étlen-szomjan voltunk, a szükségünket is a vagon ajtaján támadt résen végezhettük. Egy rabtársunk azóta kiderítette: 1951 telén hosszú ideig mínusz 16 fokot mutatott a hőmérő. Tedejben, ahol deportált családok zárt táborai működtek, világosak voltak az elvárások, dolgozni kellett, mint a raboknak, rendőri őrizet mellett. Nem volt más választás. Aki nem dolgozott, az megfagyott, vagy éhen halt. A mi családunkra nehéz időszak várt. Apámnak előzőleg már amputálták az egyik lábát, anyám is betegeskedett. A két kisebb testvérem nem tudott annyit dolgozni, mint a nagyobbak s a felnőttek. A nővéremmel krumplit válogattam, de legalább a nyers krumpli élelmet is jelentett. Sajnos apám nem jutott időben orvoshoz, így a táborban elvesztette a másik lábát is. A Sztálin halála után megszülető amnesztia rendelet bennünket is felszabadított, és az ottani állami gazdaságban robotoltunk tovább. Csak 1959-ben tudtunk hazamenni, saját, egykori házunkban egy apró helyiséget kaphattunk.
– Miként alakult a további sorsa?
– Legalább olyan nehéz volt a folytatás, mint a kamaszkor ideje. Végig megbélyegzett emberek voltunk, tovább kísért bennünket a sötét múlt árnya. Igyekeztem a tanulásban kitűnni, inasként jól dolgozni, de mindig megkaptam a magamét. Debrecenből szerettem volna TMK-lakatosként Pesten dolgozni. Hiába volt jó bizonyítványom, amikor elkérték a személyi igazolványomat, nem esett szó többet a munkáról, megtörtént a beazonosítás. Anyai ismeretség segítségével kerültem a MOM-ba, esti tagozaton végeztem el a Műegyetemet. Fejlesztőmérnök lettem, majd a MOM utódcégétől mentem nyugdíjba. Látja, ennyi az élettörténetem. Néhány percben összefoglalható…
B. K.