Újpestért Díjat kapott Zámbó András Zoltán református lelkész, aki 28 évvel ezelőtt érkezett feleségével együtt Újpestre, Káposztásmegyerre. Azért jöttek, hogy közösséget és a közösségnek otthont építsenek.
Zámbó András Zoltánnal a káposztásmegyeri református templomban találkoztunk. Örömmel idézte fel a Bőröndös úti templom építésének éveit. Elmondta, hogy még ma is jól emlékszik mindenre, a tervezéstől az ünnepélyes átadásig, hiszen egy közösség életében meghatározó az, ha végre saját otthona lehet.
„Korábban a Lóverseny téri Közösségi Házban volt a bázisunk. A templomunk nagyon lassan épült, 2001-től 2011-ig, tulajdonképpen 10 év alatt jött létre az, ami itt látható. A terveinket, álmainkat Potzner Ferenc építész vetette papírra” – mondta, majd hozzátette: a tervezésnél minden korosztályra gondoltak, kiemelten a kisgyermekes családokra, így kapott helyet a templom épületében egy játszó- és babaszoba is. Az épület, a helyiségek tervezésénél azzal számoltak, hogy a közösség létszáma, amely kezdetben 100 fő volt, lendületes növekedésnek indul. És ez így is történt, hiszen ma már több mint félszázan vannak, a gyerekektől kezdve egészen a szépkorúakig, minden korosztály megtalálja a helyét, mert ez egy összetartó közösség, amelyben – ahogyan Zámbó András Zoltán fogalmazott – a kovász, azaz az összetartó erő a szeretet és az elfogadás. Olyan közösséget építettek és építenek, ahol az emberek befogadásra, megértésre találnak.
„Jézus azt akarta, hogy a munkatársai, illetve a tanítványai szeressék egymást, tehát a közöttünk lévő szeretet az, ami elsősorban megvan. A közösségünkben a kovász éppen ezt jelenti, azaz, ha valaki idejön, azt érzi, hogy hú, ez nekem kell, ez a szeretet, ez a nyitottság, ez a befogadás. Nagyon sokan ezért maradnak itt. Sokan jönnek például hit és vallás nélkül, csak érdeklődve, vagy éppen egy másik közösségben megsebződve, és itt meggyógyulnak” – mondta Zámbó András Zoltán, aki elmondta azt is, hogy a közösségükben kis csoportok működnek, megőrizve a személyes kapcsolatot, a személyes gondoskodást.
„Tulajdonképpen félig-meddig baráti közösség, akik az ige körül ülnek össze, tehát a szentírást tanulmányozzák, és ebből lesznek barátságok is, és persze van teherhordozás, azaz egymás hordozása, segítése. Legalább 10 ilyen csoportunk van, gyermek- és ifjúsági csoportok is, és így már a gyerekek is megtanulják, hogy egyrészt hordozva vannak, a nagyobbak pedig, akik hordoznak, megtanulják, hogy van felelősségük. Az, hogy itt nemcsak kapnak az emberek, hanem adhatnak is, az itt tartja őket.”
Mindennek a kulcsa pedig a tanítványi közösségben rejlik. Ez jelen van a vasárnapi összejöveteleken is, de elsősorban a kis csoportos foglalkozásokon, a táborokban. Minden közös tevékenységben.
„Azt mondja Jézus, hogy tegyetek tanítványokká minden népeket, és ez nem azt jelenti, hogy iratkozzunk be egy iskolába, hanem azt, hogy együtt megtapasztalunk valamit, tehát Jézus egy ilyen tanítványi közösséget gyűjtött. Szerintem nagyon nagy veszélye a mai egyháznak, hogy intézményt csinál ebből. Mi minden összejövetelen, év közben vannak hétvégi táboraink is, nyáron pedig egyhetes táboraink, ezt a tanítványi közösséget éljük meg.”
Zámbó András Zoltán a tervekről azt mondta: közösségük tulajdonképpen egy kis szigetként működik az egyházban, de azt szeretnék, ha azok az elvek, amelyek mentén dolgoznak, szolgálnak, példát és mintát jelenthetnének a többi gyülekezet számára, és minél több igazi tanítványi közösség jönne létre.
Zámbó András Zoltán az elismerés kapcsán így fogalmazott: „Amikor az ember egy díjat kap, akkor biztos van benne egy büszkeség, én bennem is felgomolygott, hogy tényleg ez milyen szép, de közben zavar is, hogy miért pont én. Egy hősnek sem magányos a harca, nagyon sok múlik a barátokon, testvéreken, a harcostársakon, és hát ez tulajdonképpen nekik szól, róluk szól, én csak hagytam őket, hogy dolgozzanak, segítsenek, szolgáljanak.” – zárta gondolatait Zámbó András Zoltán.
