Dolgozni indultam el otthonomból 2007. december 18-án korán reggel. A sötétben nem vettem észre, hogy öt fekete pulim közül egy a lábam mellett kiszökött az utcára. Nem sétán voltunk, ezért a pulim nyakán nem volt nyakörv és azonosító. Amikor délben hazaérkeztem, észrevettem, hogy hiányzik Jankó kutyám.
Gyalogosan és autóval azonnal végigjártuk a környező utcákat, de Jankót sehol nem találtuk. Kézírással szórólapokat készítettem és fénymásoltattam száz darabot. A közelben lévő állatorvoshoz rohantam, akinek épp kezdődött a rendelése, hogy bejelentsem a történteket. Az itt kapott kiadványból kigyűjtöttem a kerületi állatorvosok, a Budapesten lévő és a Pest-környéki menhelyek telefonszámát és címeit. Sorra értesítettem mindegyik intézményt. Abban a kisállat-rendelőben is megtettem a bejelentésemet a történtekről, ahol puli-kutyáim rendszeres ellátásban részesülnek.
A bejelentéseket követően elkezdtem a szórólapok kiragasztását. Este fél kilenc körül értem haza. A telefonom üzenetrögzítőjén egy hívást láttam. Visszahíváskor egy újabb telefonszámon közölték velem, hogy „a XIII. kerületi külső Váci út egyik autószalonjánál találtak egy puli-kan kutyát. Mivel senki nem jelentkezett a kutyáért, el kellett engedniük”. Reggel rohantunk a megadott címre. A megtaláló hölgy elmondta, hogy előző nap valóban találtak egy fekete, kan, pulikutyát. A puli 3-4 évesnek látszott, gyönyörű, fekete, földig érő, ápolt, zsinóros szőre volt, végtelenül kedves, barátságos. Az éhes pulit kézből, saját ételükből megetették sajttal, szalámival. A puli magasságára és hosszára is kitért az információ. Az elmondottak alapján ráismertem pulimra, Jankómra. Bár ő nem 3-4, hanem 12 éves, de a kora nem látszik rajta. Változatos ételek, vitaminok, ápolás, sok séta, kutyaiskolai kiképzés segítették, hogy ennyire fiatalnak látszódjék. Csak az alsó fogsorából hiányzó két metszőfog árulta el a valódi korát. Ez a kedves hölgy elmondta, hogy több telefonszámon is kért segítséget a megtalált, gyönyörű puli érdekében. Hívott alapítványokat, többek között a IV. kerületben lévő kutyaotthon alapítványt is, valamint az úgynevezett Puli-Mentőt is. A jószívű befogadó hiába értesített mindenkit, akitől segítség remélhető, csak elutasító választ kapott: „Nem tudunk a kutyáért menni!”.
A puli egy idő után olyan nyugtalan lett, hogy el kellett engedni. Csak remélni tudták, hogy hazatalál.
– Bárcsak mindenki ilyen emberségesen és fáradságot nem ismerve kísérelne meg segíteni a bajbajutottakon. Köszönöm!
Jankómat hiába kerestük annak ellenére, hogy a megtaláló megmutatta, merre szaladt el. Fáradságot és költséget nem kímélve kerestem a pulimat. Kiragasztottam több, mint ezer szórólapot, bemondattam két kereskedelmi rádióban, a kerületi televízióban, hogy keresem az elveszett, kedves pulimat, de semmi értesítést sem kaptam. Barátaim, ismerőseim is segítettek telefonon, interneten, még személyesen is fölkeresték a kutyamenhelyeket. Továbbra is utcáról-utcára jártam, abban reményben, hogy hívásomra Jankó előjön.
Tisztelettel köszönöm Budapest és környéke állatorvosi rendelőiben dolgozók együttérző segíteni akarását. A keresése során ismerkedtünk meg két lelkes állatvédővel, akik magánszorgalomból naprakész kimutatást vezetnek az elveszett kedvencekről. Köszönöm fáradozásaikat.
Végül Újév előtt egy ismeretlen úr hívott fel és elmondta, hogy december 19-én saját szemével látta, amint a Budapest, IV. kerületi külső Váci úton egy fekete pulit halálra gázolt egy autó. Hihetetlen, de ez az ismeretlen úr a kutyám tetemét tisztességből egy fekete műanyag zsákba tette. Azt is közölte, hogy a zsák és benne a puli még mindig ott van az út szélén.
Ezúton is köszönöm ennek az ismeretlen úrnak a fáradozását és emberségét.
Egy pulis klubtársammal rohantunk a megadott címre. Szomorú szívvel állapítottam meg a hosszú és jellegzetesen szép zsinóros szőrzet, valamint a fejforma alapján, hogy ez az összetört test az én Jankóm maga. (A fülében látható, de ebben az állapotában olvashatatlan volt a zöld tetoválási jel, a fogazatot a fagyott, merev testen nem lehetett megnézni.)
Jankót hazahoztuk, eltemettük és azóta is siratom.
Miért kellett ilyen szomorú véget érnie nemzetünk kincsének, egy pulinak, az én Jankómnak? És ki tudja, hány kutyának van hasonló sorsa?
Mit kellene tenni, hogy hasonló esetek ne forduljanak elő?
Kinek kellene bejelenteni, hogy találtak egy elveszett kutyát?
Kinek lenne kötelessége a megtalálótól biztonságos helyre szállítani a kutyát?
Az alapítványoknak? Melyiknek?
Aki könyöradományokból tartja el a begyűjtött árva kutyákat, és nem autóra, de sokszor ennivalóra sem telik nekik?
Akik jóakaratú emberek éves jövedelmének egyszázalékát megkapják és pályázati pénzeket nyernek el, és autót is fenn tudnak tartani?
Szempont lehet-e a kutyamentesítés során, hogy öreg vagy fiatal az állat, törzskönyves vagy nem fajta-tiszta?
Szomorú történetemet nem azért írom le, hogy felelősöket keressek Jankó kutyám haláláért. Számonkérést sem várok el. Szeretném, ha hasonló eset nem fordulna elő.
Jankó elvesztése mérhetetlen szomorúságot jelent nekem. Magamat is vádolom a történtekért. Mentségemre szolgáljon, hogy idős korom és betegségem miatt látásom megromlott. Ötven éve vagyok tenyésztő és kutya-rajongó gazdi. Hasonló szökés egyszer sem fordult elő. Őt nem azért szerettem, mert Champion-győztes, többszörös Klub- és Fajta-győztes, számos kiállítás győztese.
Jankó tizenkét éves családtag volt nálunk. Nagyon szerettem.
U. Sándorné
Utóirat:
A pulit pártfogásába fogadó hölgy közölte velem, hogy írásban is rögzítette azokat a telefonszámokat és intézményeket, amelyektől segítséget kért. A kapott elutasító válaszokat is írásban rögzítette, és aláírásával igazolja valódiságukat.
(képünk csak illusztráció)