Egy kiváló pedagógustól hallottam egyszer azt a megfogalmazást, hogy a kultúra lényegében nem más, mint a vad erők, a természet vad erőinek megszelídítése. Vagyis kultúra mindaz, amit az emberi szellem a természet – akár az emberi természet – zabolázatlan, vad erőinek megszelídítésével alkot, létrehoz.
A szelet elfújni nem tudjuk, de befoghatjuk, hogy vigye a hajónkat előre, vagy forgassa a malmaink kerekét. A vadlovat megzabolázhatjuk, és rábírhatjuk, hogy vigyen minket a hátán, avagy húzza a szekerünket. A atommaghasadás rettenetes energiáit sem győzhetjük le, de értelmüket használva, erőművekben megszelídíthetjük és magunk céljaira használhatjuk.
Az emberi ösztönöket, a lélek mélyéről feltörő ősi érzelmeket, indulatokat is megszelídíthetjük, hogy kifejezzük és megörökítsük a megfoghatatlan szépségeket és igazságokat, amikor képeket festünk, szobrokat faragunk, verset írunk, vagy zenét komponálunk.
Minden emberre, minden közösségre, minden nemzetre jellemző az, hogy miképpen szelídíti meg a természetet, s hogyan hagyományozza ezt át nemzedékről nemzedékre. Ezek a hagyományok kötik össze, tartják egybe és teremtik újjá a közösségeket, a nemzeteket.
Gondoljunk arra, ahogy a brazilok táncolnak, ahogy az angolok főzik a teát, ahogy a németek megszervezik az életet, ahogy az olaszok muzsikálnak, ahogy mi magyarok készítjük a bort, vagy termesztjük a búzát, ahogy a pesti ember mindenre azonnal kitalál egy találó, szellemes viccet. Ez mind a kultúra, és mind nemzeti kultúra.
A 20. században a technika elképesztő fejlődése és a globalizáció révén az egész nyugati világban, így Magyarországon is gyengülni, sorvadni kezdett a nemzeti kultúra.
Ugyanakkor ma már érzékelhető, hogy e téren is nagy változások zajlanak a világban, és Európában is. Egyre többen és többen kezdik belátni, hogy mégse lenne jó az, ha az egész világon mindenütt csak hamburgert lehetne enni. Mégiscsak jobb az úgy, hogy létezik olasz konyha, kínai konyha, mexikói konyha, magyar konyha. És így van ez az élet minden területével, amit az ember megművel – akár fizikai, akár szellemi munkával.
Józanésszel belátható, hogy globális kultúra nem létezhet európai kultúra nélkül, európai kultúra nincs nemzeti kultúrák, így magyar kultúra nélkül, és magyar kultúra nincs a kisebb helyi közösségek kulturális élete nélkül.
Helyi kulturális élményekre van szükség, helyi szellemi életre, amely olyan minőségi kínálatot hoz létre, amely fölveszi a versenyt a mennyiségi kínálattal. Ehhez közösségek kellenek, mert életképes kultúra csak közösségben terem.
Ideje tehát, hogy mi magyarok is meghalljuk az idők szavát, és elkezdjük újjáépíteni közösségeinket, nemzetünk közösségét, és kultúráját. Ideje, hogy ismét büszkék legyünk a nyelvünkre, a szokásainkra, nemzeti identitásunk jelképeire, vagyis a magyarságunkra!
És ezt már a legkisebbeknél érdemes elkezdeni.
Ezért is ünnepeljük mi nyolc éve Újpesten itt, az Újpesti Gyermek és Ifjúsági Házban a magyar kultúra napját. Hiszen hagyomány, hogy erre az alkalomra minden évben gyermek és ifjúsági vetélkedőket rendezünk a különböző művészeti ágakban.
Most legutóbb mesevetélkedő, meseíró és rajzoló verseny, irodalmi színpadok bemutatkozása, esszéíró verseny zajlott. A mai, ünnepi gálaműsorban, a versenyben legjobban teljesítők lépnek fel.
Ezúton is szeretnék gratulálni a verseny minden részvevőjének, és szeretném az önkormányzat nevében is megköszönni szüleiknek, tanáraiknak és felkészítőiknek, hogy szívükön viselik a magyar kultúra ügyét és aktívan építik, erősítik közösségünket.
Meg kell köszönnünk és meg kell becsülnünk a magyar kultúráért, a magyar nyelvért dolgozó emberek és közösségek elhivatottságát, mindennapi helytállásukat és erőfeszítéseiket. A kultúra ápolásával és újrateremtésével a legtöbbet ők teszik azért, hogy mi, magyarok képesek legyünk a jövőben is magyar módon megszelídíteni a természet vad erőit, leküzdeni az új kihívásokat és értékeket teremteni, amelyek boldogabbá teszik az életünket, mindennapjainkat.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. A gálaműsorhoz minden kedves jelenlévőnek jó szórakozást kívánok!