Memóriánk sajátja, hogy a tavalyi karácsonyra szinte egyáltalán nem emlékszünk, az évtizedekkel ezelőttiekre viszont kristálytisztán. Illetve egy összesített karácsonyra, hóval, ajándékkal, szeretettel. Az én egyesített karácsonyomat ünnep előtt úgy látom lelki tévémen, mint valami filmet.
Nálunk régen vándorszenteste volt, lévén, nagyanyám ágyhoz kötött betegként feküdt sok éven át. Megvolt a sorrend: nagyanyámék a keresztanyámmal fogadtak bennünket először, azután nagynénimhez mentünk Rákospalotára, végül nálunk, az Apolló-házban „jött” a Jézuska. Néha változott a sorrend. Keresztanyámtól kaptam a legjobbakat: várat katonákkal, fényképes gombfocicsapatot pályával, diavetítőt filmekkel. Nagynéném évente zoknival vagy alsónadrággal „lepett meg”. Hiába tudtam, nem akartam elhinni, hogy nekem abból a sok mindenből a fájuk alól csak zokni vagy alsónadrág kerül elő. Reméltem valami más ötletet. A poén azonban egy szovjet hanglemez kálváriája volt a családi karácsonyozásban. Apám vett egy hanglemezt, mert szenvedélyes gyűjtő volt. Csak nem mindig nézte meg alaposan, hogy mit vesz. Így történt a Csárdáskirálynővel. A lemezen valóban megvolt az összes betétdal, csakhogy ének nélkül, zenekari változatban, szovjet kiadásban és értelmezésben. Jött a Karácsony, szépen becsomagoltuk a lemezt, és vittük ajándékba. A keresztanyámnak. Örült neki. Elérkezett a másik év ajándékozása, és a Csárdáskirálynő ott volt Sárika nagynéném és férjének fája alatt. Keresztanyámtól. Örültek. Következő év, és már újra nálunk volt Cecília. A nagynénémtől, férjétől, Lacitól és kishúgomtól, Katitól. Örültünk. Attól kezdve Kálmán Imre zenéje folytatta diadalmas körútját a családban. Mindenki tudta karácsonykor, hogy a főszereplő a Csárdáskirálynő lesz, és nagy kacagás volt a kicsomagoláskor. És akihez éppen jutott, az örült neki. Le volt a gond a jövő évi karácsony egy ajándékáról. „Te, rongyos élet, mitől tudsz olyan édes lenni, mint a méz?”
RÉTI JÁNOS