Tisztelt Újpestiek, Kedves Emlékezők!
Régóta erősödik bennem az érzés, hogy október 23-án nekünk, magyaroknak,
valóban ünnepelnünk kell. Ünnepelni a szó szoros értelmében. Örömmel, büszkén, nevető gyerekekkel és mosolygós felnőttekkel ünnepelni azt, hogy magyarok vagyunk, magyarok lehetünk. Egy olyan nemzetnek a fiai, amelyik nagy győzelmekre, világraszóló nagy tettekre képes, mert van hite és ereje győzni. Akkor is, ha ez a hit és erő nem mindig, nem minden korszakban képes megnyilvánulni.
De október 23. éppen az a nap, éppen az az ünnep, amikor a magyarok hite és
ereje megnyilvánult és győzött. Kilátástalan, reménytelen helyzetből állt föl a magyar nemzet 1956 őszén, és világraszóló győzelmet aratott. Semmi okunk, hogy ezt a világraszóló, és a világot megváltoztató győzelmet komor arccal, tragikus szívvel ünnepeljük.
Ez a magyar családok és a magyarok nagy családjának örömteli ünnepe. 1956-ban a magyar családok ereje győzött az idegen elnyomás fölött, a családok őrizték és adták át a magyarok hitét a forradalom ifjú hőseinek. A hősies magyar családok adták a nemzetnek a forradalom hőseit. A hitüket el nem vesztő magyar családok plántálták el bennük a szabadság eszméjét, a nemzet iránti hűséget, a hazaszeretetet, együttesen tehát azt a hitet, amely győzelemre vitte a forradalmat.
Természetesen fejet kell hajtanunk a vértanúk emléke előtt. És arról is meg kell emlékeznünk, ami november 4-én történt – más alkalommal és más módon, mert az már egy másik történet, az már nem csak a magyarokról szól. November 4-én ugyanis nem a magyarok buktak el. Azon a napon az egész nyugati civilizáció szenvedett vereséget, nem mi. Mi hősies győzelmet arattunk az 56-os forradalommal.
Én büszke vagyok erre a forradalomra, erre a győzelemre, a hősökre, a családokra, és szeretném a gyermekeimnek, a jövő nemzedékeknek is átadni ezt a büszkeséget, beavatni őket az ünnep örömébe. Azt szeretném, hogy ők is áterezzék az örömöt, hogy magyarok lehetnek, egy ilyen nagyszerű nemzethez tartozhatnak.
Büszkének kell lennünk arra, amiért az egész világ csodálja a magyarok forradalmát. 1956. október 23. nem felfordulást hozott az országban, hanem ellenkezőleg, egy új rendet, egy új rendszert, amely sokkal dinamikusabb volt, mint a diktatúra rendszere. Az élet valójában egy pillanatra sem állt le. Október 23- án és 24-én az egész addigi hatalmi struktúra az ország politikai szerkezetében, a közigazgatásban, az üzemekben kártyavárként esett szét. Az emberek napok alatt újat építettek fel, mert erre késztette őket az élni akarás.
Számomra ez a legfőbb tanulsága és legfőbb üzenet az 56-os forradalomnak. A
forradalom tisztaságát és az élet józan újjászervezését ugyanolyan példamutató
hőstettnek tartom, mint a hatalmas fegyveres túlerővel, a birodalmi haderővel való
elszánt szembeszállást.
És büszke vagyok arra, hogy újpesti vagyok, mert Újpest a magyar forradalom egyik élharcos városa volt.
Újpest az 56-os forradalom egyik kiemelkedő színtere volt. 54 esztendővel ezelőtt
a forradalom jelentős eseményei zajlottak itt, az újpesti utcákon, tereken, a polgármesteri hivatal épületében és körülötte is. Itt, az
Egyesült Izzóban alakult az országban elsőként munkástanács.
Én magam nem éltem olyan időkben, mint 1956, illetve az előtte és az utána
következő évek. Nem éltem át világháborút, forradalmat, forradalom leverését és
megtorlását. Én már a
,,legvidámabb barakk” korszakában születtem és nőttem föl. Az 56-os eseményeket, azok közvetlen előzményeit és közvetlen következményeit csak az előző nemzedékek elbeszéléseiből, dokumentumokból, olvasmányokból és filmekből ismerem.
Amikor beleképzelem magam az 56-os magyarok helyébe, amikor elképzelem,
hogy itt vagyok Újpest utcáin a tüntetők között, az óráról órára éledő szabadság
friss, örömteli levegőjét érzem magam körül. Látom a porba hullni az újpesti szovjet emlékművet, s az éledő reményt az arcokon, ahogy jönnek az ablakokba kitett, recsegő rádiókból a hírek mindenhonnan az országból. Lelkesítő hírek arról, hogy ledöntötték a Sztálin-szobrot, hogy sorra alakulnak országszerte a forradalmi
bizottmányok, a munkástanácsok, hogy a párttitkárok talpára útilaput kötnek, és a
szovjet katonák megkezdik a kivonulást.
Idős emberekkel beszélgetve, akik akkor ifjakként részt vettek a forradalomban,
és fölidézik azoknak a napoknak az eseményeit, megfigyeltem, hogy a legtöbben
egészen megváltoznak: ragyogni kezd a szemük, kisimulnak ráncaik, kipirul az arcuk, a hangjuk kicsit erőteljesebbé válik. Megfiatalodnak, amíg a forradalomról mesélnek. Mikor például arról beszélnek, hogy a Forradalmi Bizottság órák alatt megszervezte Újpest békés életét.
A közellátás soha nem volt olyan jó, mint akkor, a forradalom idején. Olyan
magasfokú szervezettség jött létre, amely képes volt normális élet-feltételeket
biztosítani a kerületben.
Sőt, van, aki úgy fogalmaz visszaemlékezésében, hogy ,,Újpest államot képezett
az államon belül”. Saját politikával, közigazgatással, fegyveres erővel rendelkezett. Megszervezték a kerület élelmiszer- és gyógyszerellátását, biztosították a dolgozók fizetését.
Ők, a szüleink, nagyszüleink minderre képesek voltak akkor. Mi nem vagyunk ma
erre, vagy legalább hasonlóra képesek?
Különös érzés ezen a napon, október 23-án itt állni, ilyen horderejű történelmi
események színhelyén – 20 napja megválasztott polgármesterként óhatatlanul
ott motoszkál az emberben a kérdés, vajon mi, mai nemzedékek, méltó utódai
tudunk-e lenni azoknak az embereknek, akik itt az újpesti utcákon történelmet írtak, megváltoztatták a világot.
Milyennek kell lennünk, mit kell tennünk, hogy emelt fővel nézhessünk szembe az ő emlékükkel, hősiességükkel? Mit kell eltanulnunk a hősöktől?
Gyerekkorában mindenki hős akar lenni. Ki ne akarna? Én is akartam mindenféle
hős lenni gyerekfejjel: páncélos vitéz, indián harcos, életeket mentő orvos, a győztes gól szerzője, olimpiai bajnok.
Felnőve az ember megérti, hogy a valóságban a hősiességnek millió változata van, nagyon nehéz meghatározni, mi a közös azokban, akiket aztán hősként tisztelünk.
A legkülönbözőbb emberek, a legkülönbözőbb indítékokkal válhatnak egyazon ügy hőseivé szinte pillanatok alatt. 56-nak is sokféle hőse volt. 56 hősei voltak a fiatalok, akik elindították az események láncolatát, hősök voltak, akik a szabadságot éltették a Kossuth téren, amikor eldördültek a gyilkos lövések. Hősök voltak mindazok, akikegy kis darabka szabadságot alkottak maguk körül bárhol az országban – és nem számolgatták, hogy ezzel ők maguk jól járnak-e, avagy rosszul.
’56 hőse lett Nagy Imre is, hiszen hőssé vált, amikor olyasmire vállalkozott, amivel
korábban nem értett egyet, amiben előtte nem hitt. De amikor eljött az igazság
pillanata, volt ereje túllépni önmagán, változtatni. Megértette, hogy meg kell tennie, amit akkor és ott csak ő tehetett meg a magyar forradalomért. És vállalta a döntést - annak minden következményével.
Sokan voltak olyanok, mint Nagy Imre, akik képesek voltak megváltozni, képesek
voltak túlnőni saját korábbi felfogásukon, saját személyes érdekeiken, és képesek
voltak legyőzni a félelmet személyes sorsukat illetően. Ez is hősiesség tehát.
Azt is tudjuk, hogy nem csak rendkívüli eseményeknek, kataklizmáknak vannak
hősei. Vannak hősei a hétköznapoknak, a konszolidált korszakoknak is. Hiszen nem attól lesz valaki hős, hogy meghal, hanem attól, hogy fölteszi az életét valamire, akár egyetlen pillanatban, akár egy hosszabb időtávon. Fölteszi az életét valamire, ami több mint önmaga, több mint saját személyes sikere vagy kudarca, boldogsága vagy boldogtalansága, élete vagy halála.
Hős lehet az is, aki akar valamit a világtól, amit addig nem akart senki, és ezzel maga hívja ki a sorsot, saját magát hozza olyan helyzetbe, ahol, ha valóban bátor, hőssé válhat. És abból is válhat hős, aki nem keresi magának a bajt, de amikor a sors mégis úgy hozza, választás elé állítja, akkor nem keres kibúvót.
Ha mindezeket sorra veszem, akkor számomra egy dolog válik világossá, ami azt
hiszem minden hősre igaz. A hősök hisznek a jövőben. A hősök mindig a jövő
emberei.
A hősök sohasem a múlt harcait vívják újra és újra, a hősök mindig a jövőért hoznak áldozatot, a jövő súlyát veszik a vállukra. Aki nem hisz a jövőben, aki nem akarja formálni, alakítani, aki csak hagyja, hogy történjenek vele a dolgok, az nem kockáztat, nem hoz áldozatot, nem áll ki az erősebb ellen, nem néz a szemébe a veszélynek. Aki a múlt harcait akarja újra vívni, abból sosem lehet hős, csak abból, aki előre tekint.
Az én nemzedékem számára ez lehet a tanulság, ebben lehetünk mi az ’56-os hősök méltó utódai. Mindig a jövőért kell küzdenünk, a múlt vitáit le kell zárnunk.
Nekünk, mai magyaroknak, mai újpestieknek azt üzenik ’56 hősei, hogy hinnünk kell a jövőben, dolgoznunk és küzdenünk kell azért, hogy tudatosan és okosan formálni tudjuk a jövőnket, ne csak magától alakuljon így vagy úgy.
Nagy feladatok állnak előttünk, komoly nehézségeket, problémákat kell leküzdenünk, megoldanunk a következő hónapokban, években – itt Újpesten, és az országos szinten is. És nagy terveink is vannak. Vannak álmaink, amelyeket meg akarunk valósítani.
Ehhez ugyanúgy, szinte varázsütésre össze kell fognunk, együtt kell működnünk a
lehető legszervezettebben, mint ’56-ban tette ezt szüleink, nagyszüleink nemzedéke.
Igazi, erős közösséggé kell válnunk, nekünk, magyaroknak, és nekünk, újpestieknek. Ugyanúgy meg kell szervezünk magunkat most, mint akkor. Ha ezt megvalósítjuk, akkor minden október 23-án emelt fővel ünnepelhetjük a magyarok világraszóló forradalmát.
Tudom, hogy képesek vagyunk rá. Képesek vagyunk arra, hogy Újpest az újjáépítésben élenjáró legyen, hogy újra megszervezze magát úgy, ahogy a
történelem során már annyiszor. És hadd tegyem hozzá, én azt sem bánnám, ha
olyan erős közösséggé szerveződnénk a jövőben, hogy megint azt mondják rólunk, hogy ,,Újpest már-már állam az államban”.
Az ’56-os újpestiek ezt mindig csillogó szemmel emlegetik. Tartozunk ennyivel ’56
újpesti hőseinek.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket.
Wintermantel Zsolt
