A vakok és gyengénlátók helyzetére, gondjaik megoldására és társadalmi beilleszkedésükre hívja fel a figyelmet 1988 óta a fehér bot nemzetközi napja, amelyet minden évben október 15-én tartanak.
Köszönöm, mondta a gitáros srác, amikor megcsörrent az aprópénz a kalapban. Nem hagyta abba a gitározást, csak halkabban játszott egy kicsit. Tegnap is itt voltál, és tegnapelőtt is, tette hozzá mosolyogva a srác, mielőtt esetleg elhangozhatott volna egy szívesen a köszönöm után. A lány csak szorongatta a pénztárcáját, amiből kikerült a támogatásra szánt apró, nem felelt. Zavarban volt, eszébe jutott egy emlék, hogy egyszer régen elmentek az osztályával egy láthatatlan kiállításra. Úgy tizenkét éves lehetett. Iszonyú sötét volt a teremben, még a szemüket is bekötötték, nem szokták meg a sötétséget. Izgalmasnak indult, nevettek a többiekkel, jaj, nehogy egymásnak ütközzünk, viccesnek tűnt az egész, hogy lehet képeket nézni, mikor nem látunk semmit, micsoda hülyeség ez, ment a kiskamaszos csivitelés. Aztán elindultak, csönd lett, minden egyre sötétebbnek tűnt. Nyomasztóan sötétnek. Éles zajokat hallott mindenhonnan, fogalma sem volt, hol jár éppen, csak azt érezte egyre erősebben, hogy nem akar ott lenni. Pánikba esett. Kiabálni kezdett, levette a szeméről a kendőt, üvöltött, vigyen ki innen valaki. Kivitték, sokáig sírt a kinti fényben. Ezután évekig képtelen volt sötétben elaludni, mindig égve hagyta a villanyt, pedig kisgyerekként sosem volt ilyen problémája. Sajnálta a vak embereket, nem tudott velük mit kezdeni. A sajnálat egyszer tettvággyá nemesedett, megpróbált nagy lendülettel a karjánál fogva átsegíteni egy vak bácsit az úttesten, de az gorombán ellökte magától, nem kell a segítség, tudok járni. Lehet, hogy ő közelített rosszul, ki tudja, csak jót akart. Nem értette, de próbálta megérteni. Szörnyű lehet sötétségben élni. Erre itt van ez a vak gitáros srác, élvezi a zenét, láthatóan élvezi az életet, mindig mosolyog. Minden nap ugyanott áll, ugyanannál a villanyoszlopnál, és órákig bluest játszik. Ő meg mindig megáll, ha arra jár, hallgatja a zenét, nézi a gitárost, és dob egy kis pénzt a kalapjába, ha teheti. Ugyanúgy csettintgetsz az ujjaddal a ritmusra, mondta srác, onnan tudom, hogy többször voltál már itt, mindig halkan dúdolsz magadban, és messziről dobod be a pénzt a kalapba, mintha félnél közelebb jönni. És érzem az illatodat is. Jó illat. Csak vak vagyok ám, nem világtalan.
Juhász Mátyás