Szeretek Újpesten futni. Attól függ az útvonalam, épp mire szeretnék emlékezni. – Részlet az Újpesti Napló előző számából!
Negyed nyolc felé járt már, amire elértem a Rákospalota-Újpest vasútállomásig. Annyi minden jutott eszembe, hogy hirtelen azt is elfelejtettem, hogy miért vagyok ott. Lelassítottam. Na, jó, sétáltam. Azon gondolkoztam, milyen sokszor indultam onnan osztálykirándulásra, vagy milyen rossz volt vasárnap délután hazajönni a sződligeti rokonoktól. Csináltam egy Instagramra szánt fotót a sínekről és a napfelkeltéről, #szeretemareggelt. Akkor kaptam észbe, amikor a Futótárs nevű alkalmazás kedves, de kimért női hangja a fülembe mondta, hogy átlagosan tizennyolc perc alatt teszek meg egy kilométert. Tovább futottam a Fóti út irányába, és a Tábor utcára kanyarodtam. Gyakorlatilag ott nőttem fel. Eszembe jutott, amikor a Dunacipő füves pályája mellett csimpaszkodtam a korláton és azt hittem, már sosem lesz vége a meccsnek. De az is, amikor akkorát estem a Tungi-pálya salakos futókörén, hogy az összes glazúr lejött a lábamról, vagy amikor három zsíroskenyeret ettem meg öt perc alatt a Duna-büfében.
Szeretek Újpesten futni. Attól függ az útvonalam, épp mire szeretnék emlékezni.
D.V.