Ma már valószínűleg kevesen tudnák fejből felsorolni a dualizmus kori Magyarország kereskedelemügyi minisztereit, azt pedig gyaníthatóan még kevesebben tudnák, hogy ezek közül az egyik legsikeresebb karriert befutott politikusnak újpesti kötődése is van. Még az akkori közéletben is kevesen büszkélkedhettek báró brassói Szterényi Józsefhez hasonló életpályával, pláne a zsidó származású polgárság körében.
Egy lépést hátra
1908-ban Ferenc József valóságos belső titkos tanácsossá nevezte ki Szterényit. 1910-ben, a Wekerle-kormány lemondásával azonban ő is leköszönt az államtitkári tisztségéből. Nyugállományba vonulása ellenére a képviselői mandátumát megtartotta. Képviselősége idején szoros kapcsolatot alakított ki a bécsi udvar és az uralkodóház tagjaival, tanácsaira Ferenc József és Ferenc Ferdinánd trónörökös is sokat adott.
Ugyanakkor éles politikai támadások is érték: korrupcióval és panamázással vádolták, ám ellenfelei nem tudták hitelt érdemlően bizonyítani az állításaikat. Bár utólag nyilvánvaló, hogy pályája során csúszópénzeket fogadott el, a magyar iparfejlődés érdekében végzett munkája során valóban elvitathatatlan érdemeket sikerült felmutatnia.
A világégés végén
Az első világháború utolsó évében, 1918. január 25-én ismét a politika élvonalába került: kinevezték a harmadik Wekerle-kormány kereskedelmi miniszterévé. Az összeomlás küszöbén táncoló Monarchia feszült viszonyai között hálátlan volt ez a feladat, de ahogy az 1925-ös Régmúlt idők emlékei című memoárjából kitűnik, IV. Károly király hamar a bizalmába fogadta és őszintén oszthatta meg aggodalmait az uralkodóval.
A király az áprilisi kormányválság idején meghálálta a hűségét, és Szterényit bízta meg a kormányalakítás feladatával. A politikailag feszült helyzetben, gróf Károlyi Mihály aknamunkájának hála, a miniszter, akit még ellenségei is szívesen láttak a kereskedelmi tárca élén, nem tudta közös nevezőre hozni a pártokat, így ismét Wekerle Sándor alakíthatott kabinetet. IV. Károly ekkor bárói rangot adományozott Szterényi számára, aki ettől kezdve jogosulttá vált a brassói nemesi előnév viselésére, majd ismét kereskedelmi miniszterré nevezte ki. Ezt a tisztséget a Károlyi Mihály-féle őszirózsás puccsig töltötte be, a köztársaság kikiáltásával azonban távoznia kellett hivatalából.
Rágalomhadjárat és fogság
A szociáldemokrata és szélsőbaloldali sajtó ekkor már régóta rágalomhadjáratot folytatott Szterényi ellen, a legkülönfélébb visszaéléseket olvasva a fejére, amelyek közül voltak ténylegesen leleplezett panamák, de általánosságban őt tették felelőssé a világháború negatív gazdasági hatásaiért, ami enyhén szólva is túlzó vád volt. Az 1918 júniusában szervezett budapesti vasutassztrájk célja is részben az ő eltávolítása volt. Saját megítélésén azzal sem segített, hogy rendíthetetlen monarchistaként még ekkor is köztársaság-ellenes kijelentéseket tett.
Az 1919 elején már a hatalomba készülő kommunista erők lecsendesítésére Károlyi Mihály elhatározta, hogy „felelősségre vonja” az utolsó háborús kormány minisztereit. Ennek következtében Szterényit, illetve báró uzsoki Szurmay Sándor volt hadügyminisztert internálták. Szterényi erről később így fogalmazott a Tolnai Világlapja számára:
„Február 25-én, este fél 10 felé megjelent nálam egy rendőrtanácsos két detektív kíséretében, közlendő velem »a minisztertanács« határozatát és azonnal őrizetbe is vett, de lakásomon csak másnap reggel öt óráig, amikor vidékre fog szállítani. Az erőszaknak engednem kellett. Másnap reggel elvittek, nem törődve azzal, hogy orvosi kezelés alatt állottam.”
A két exminisztert fűtetlen vasúti kocsin előbb Szombathelyre, majd a szentgotthárdi ciszterci kolostorba szállították, ahol szigorú őrizet alatt, de emberségesnek mondható körülmények között várták a további sorsukat. A március 21-én kikiáltott Tanácsköztársaság vezetői már március 23-án elrendelték a két idős államférfi Budapestre szállítását. Szterényi súlyos vesevérzése, epeköve és 38 fokos láza ellenére a Gyűjtőfogházba került, ahol egy fűtetlen zárkában kellett raboskodnia egészen május 2-áig. Orvosi javaslatra ekkor szállították át a Városliget melletti Park Szanatóriumba, ahol a vörös uralom bukásáig maradt. Kezelése alatt folyamatosan zaklatták a kommunista detektívek. Ezt az időszakot így foglalta össze: „A legborzasztóbb a bizonytalanság érzete volt: szentgotthárdi kényszertartózkodásunk kivételével sohasem tudhattuk este, hogy mi lesz velünk reggel.”
1920-ban ismét tagja lett az országgyűlésnek, felszólalásaiban továbbra is a magyar ipar érdekeit képviselte, előremutató tanácsait pedig sok esetben a politikailag ellenérdekelt pártok és miniszterek is megfogadták. A trianoni békediktátummal kapcsolatos, pénzügyi természetű nemzetközi tárgyalásokon is részt vett, illetve magyar részről ő irányította az egykori Monarchia közös vagyonának elosztását is. Ezt követően évekig gróf Apponyi Alberttel közösen, főmegbízottként képviselte Magyarországot a Népszövetségben. 1927-ben a felsőház örökös tagjává nevezték ki.
Az 1930-as évek végéig aktív szereplője maradt a hazai közéletnek, évtizedekig elhúzódó egészségügyi bántalmai végül csak 1941-ben kerekedtek felül rajta. Február 6-án, négy hónapnyi szenvedést követően adta vissza lelkét a Teremtőnek.
TARI TAMÁS