Az UVSE 19 éves kapusa, Golopencza Szonja számára nem kis kihívást jelentett, amikor decemberben a csapat alapembere, az első gyermekével várandós Magyari Alda helyét kellett átvennie a lilák elsőszámú hálóőreként, méghozzá fontos tétmérkőzések előtt. A fiatal játékos kiváló teljesítményt nyújtott, meghatározó része volt benne, hogy az UVSE elhódította a Magyar Kupa trófeáját, és azóta is folyamatosan bizonyítja rátermettségét. Golopencza Szonjával beszélgettünk.
– Miért épp a vízilabdát választottad, hogyan talált meg téged ez a sport?
– Mondhatni a születésemtől kezdve kötődtem a vízhez. A szüleim − akik mindketten orvosok − tudták, mennyire jót tesz a kisgyerekek számára az úszás, ezért már babakoromban, mondjuk így, bedobtak a vízbe. (nevet) A nővéremmel, Nórával, aki szintén vízilabdázó, együtt úsztunk, aztán hétéves koromban szinkronúszásra váltottam, amit egészen tizenkét éves koromig csináltam, egy kis ideig még a korosztályos válogatottban is szerepeltem. A szinkronúszást akkor hagytam abba, amikor az edzőm, Kocsán Gabriella visszavonult, én pedig nem akartam más edzővel, másik egyesületben úszni. 2018-ban váltottam a vízilabdára, a nővérem akkor már ezt a sportot űzte, de édesapám is mind a mai napig vízilabdázik, szóval sosem állt tőlem távol, nem jelentett éles váltást. És jó alapokkal érkeztem, hiszen a szinkronúszásban is sokat kell taposni a vízben.
– Az UVSE saját nevelésű játékosa vagy.
– Igen, itt kezdtem a vízilabda karrieremet és nem is játszottam még máshol. 2018 márciusában kerültem ide, az első pár hónapban még mezőnyjátékosként, amiben nem igazán remekeltem és nem is nagyon tetszett, ugyanis a kezdetektől kapus szerettem volna lenni. Aztán a nyáron az addigi edző, Ábel Zoltán helyett Csicsáky Vince vette át a gyerekcsapatot, az ő irányítása alatt, a nyári táborban játszottam először kapusként.
fotó: Palágyi Barbara – UVSE Vízilabda
– Miért pont a kapus poszt vonzott ennyire?
– Amikor még szinkronúsztam és néha megnéztem a nővérem vízilabdameccseit, nagyon megtetszett, amit a kapus csinál. Az, hogy mondhatni külön életet él, egy másfajta nézőpontból, kicsit különcként szemléli a meccset, valamint az is, hogy ő az utolsó ember, akin vagy átmegy a labda, vagy nem. Neki kell megállítania a labdát, ha a többiek nem tudják blokkolni, és a védőket is ő irányítja. Akkor, még teljesen laikusként is lenyűgözött mindez.
– Már serdülőként jelentős sikereket könyvelhettél el, 2023-ban például világbajnok lettél az U20-as válogatottal.
– Igen, egy arany-, két ezüst- és két bronzérmet szereztem a korosztályos válogatottal. 2021-ben hívott meg először a válogatottba Benczur Márton, aki azóta is folyamatosan az edzőm, hiszen az UVSE-nél is ő irányítja a felnőtt csapatot.
– Az UVSE-ben pedig hamar bemutatkozhattál a felnőtt csapatban is. Nagy kihívást jelentett a nagyok között játszani, hamar befogadtak?
– Ez nem úgy történt, hogy egyszer csak volt egy pont, amikortól a felnőtt csapat tagja lettem, hiszen már korosztályos játékosként, egészen fiatalon feljártam a felnőttek edzéseire, velük együtt készültem. A lányok befogadtak, szívesen láttak, segítettek az első pillanattól kezdve, emlékszem, volt, amikor az akkori kapus, Gangl Edina hazavitt edzések után a XVIII. kerületbe. 2020 júliusában, 14 évesen szerepeltem először felnőtt mérkőzésen. Mivel kapusból nincs olyan sok a „szakmában”, az egyiket váltja a másik, amikor az aktuális kapus távozik a csapattól vagy valami egyéb dolog történik vele, az örökébe lép az utódja. Én még Edina idején kezdtem feljárni a felnőttekhez, aztán Kakas Krisztinával edzettem együtt, végül, amikor Magyari Alda foglalta el az UVSE kapuját, már fixen én voltam a második számú hálóőr.
fotó: Palágyi Barbara / UVSE – Vízilabda
– Decemberben, a Magyar Kupa küzdelmek idején mintegy villámcsapásként jött a hír, hogy Magyari Alda babát vár, ezért neked kell a helyébe lépned, mint az UVSE első számú kapusa. Nagyon úgy érezted, hogy (szó szerint) a mélyvízbe dobtak?
– Maga a hír tényleg hirtelen jött, de igazából már a szezon elejétől tudtam, hogy Aldának és a férjének ez a terve, ha fogalmazhatunk így. Marciék tudatosan felkészítettek rá, hogy a közeljövőben eljöhet az a pillanat, amikor én leszek az első számú kapus. Nyilván, akkor még nem vehettük biztosra, de fel kellett készítenem magam a feladatra. Persze vártam is ezt a pillanatot, hiszen minden kapusnak az az álma, hogy egy fontos csapatban az első számú hálóőrként szerepelhessen, én is régóta dédelgettem már ezt a célt. Ugyanakkor Aldával nagyon jó barátok vagyunk, ezért kicsit furcsa is volt ez a szituáció, az, hogy így kerülhettem ebbe a pozícióba.
– Mennyire érezted a nyomást?
– Két elég fontos eseményen, a Magyar Kupa elődöntőn, majd a döntőn kellett első számú kapusként védenem, szóval egy picit féltem tőle, hogyan fogok helytállni. Azonban ezt a félelmet átfordítottam izgalomra a fejemben, izgatottan és motiváltan álltam neki a két meccsnek, és a lányok és az edzői stáb is nagyon sokat segített, folyamatosan biztattak. Nélkülük biztosan nem sikerült volna ilyen jól menedzselni a Magyar Kupát. Nagyon-nagyon örültem, hogy így sikerült az első két fontos mérkőzésem és kupagyőzelmet ünnepelhettünk, onnantól már csak az járt a fejemben, hogy jön az OB1-es szezon második fele, és rajtam áll, mint kapus, meg a csapaton, hogy a lehető legjobban teljesítsünk.
– Az UVSE csapatkapitánya, Faragó Kamilla korábban az nyilatkozta nekem, remek érzés úgy ébredni, hogy az ember megnyerte a Magyar Kupát…
– Ez tényleg így van. (nevet) A tavalyi Magyar Kupán már védtem az elődöntőben, de teljesen más érzés, amikor a döntőben te véded ki az utolsó pár lövést, és a lányok ordítanak, hogy „ez az, Szonja!”. Szerintem ennél nincs jobb érzés. Ez volt az első ilyen élményem első számú kapusként, szóval, igazából meg sem tudom fogalmazni, mit érzek. Tényleg köszönöm az edzőknek és a csapattársaimnak, hogy bíznak bennem. Sosem úgy álltak hozzá, hogy „az Alda kiesik, úristen, mi lesz most”, hanem úgy, hogy „itt a Szonja és ő is ugyanúgy meg tudja oldani”. Senkiben sem merült fel kétely azzal kapcsolatban, hogy képes leszek rá, ugyanúgy bíztak bennem, mint Aldában.
fotó: Palágyi Barbara / UVSE – Vízilabda
– Nemrég a Dunaújváros ellen egy fordulatos mérkőzésen, büntetőpárbajjal győztetek. Három büntetőt is hárítottál, sokan a meccs hősének neveztek.
– Kifejezetten szeretem a büntetőket. Imádom azt az érzést, amikor a lövők odaállnak a büntetőhöz, neked pedig az van a fejedben, hogy ezt ő biztosan nem fogja belőni, mert minden erőddel meggátolod benne. Szerintem ez a jó hozzáállás egy kapus részéről és nem az, hogy „á, ezt úgyis csak kihagyni lehet”.
– Mi az, amiben úgy érzed, még fejlődnöd kell?
– Egy kapusnak mentálisan is nagyon erősnek kell lennie. Nem mondom, hogy mi nem fáradunk el fizikailag egy mérkőzésen, de azért jóval kevesebbet kell mozognunk, mint egy mezőnyjátékosnak. Ellenben nagyon fókuszáltnak kell lennünk, az egész meccs alatt végig koncentrálnunk kell, hogy egyetlen lövés se találjon a hálóba, mindegy, hogy gyengébb vagy erősebb ellenféllel játszunk. Úgy érzem, ebben a dologban még mindig érdemes lenne kicsit fejlődnöm, hogy jobb legyen a mentális felkészültségem, illetve minden mérkőzésen úgy szállhassak a medencébe, hogy tényleg tudom, milyen lövők vannak az ellenfél csapatában, milyen játékstílust képviselnek.
– A jövőre nézve milyen terveid vannak? Válogatottság? Olimpia?
– Áll még előttem egy U20-as világbajnokság, amin szerepelhetek, de azt követően csak a felnőtt válogatottban tudok majd játszani, ahol már egyébként voltam kerettag. Természetesen abszolút ott van a céljaim között, hogy kijussak a csapattal a következő olimpiára, de úgy általánosságban is, szeretnék minél több rangos eseményen szerepelni, akár a válogatottal, akár az UVSE keretében. Úgy érzem, ezek reális célok, ha továbbra is ennyire kitartóan dolgozom, megvalósulhatnak.
fotó: UVSE – Vízilabda
– A vízilabda mellett egyetemen is tanulsz. Ha kérdezhetem így, mi leszel, ha „nagy leszel”?
– Egyrészt természetesen vízilabdás (nevet), de egyébként a Semmelweis Egyetem elsőéves hallgatója vagyok gyógytornász szakon. Mint említettem korábban, a szüleim orvosok, a családomban sokan dolgoznak az egészségügyben, úgyhogy nagy álmom volt, hogy én is egy ilyen szép szakmát szerezzek. A szüleim kiskorom úgy voltak vele, hogy a sport mellett a tanulás is nagyon fontos, ha fogalmazhatunk így, nem hagyták, hogy csak sportoljak, amiért nagyon hálás vagyok nekik. A gyógytornász szakma közel áll a sporthoz, ezért is tetszett meg ennyire. Az egyetemi élet is nagyon tetszik, persze sokszor nyilván nehéz összeegyeztetni a tanulást a profi sportkarrierrel. Biztosan lesznek még kihívásaim ezen a téren, de egyelőre úgy érzem, képes vagyok mindkét területen jól teljesíteni.
– Köszönöm szépen a beszélgetést és kívánom, hogy minden célodat sikerüljön elérned! Hajrá, UVSE!
RD