Az idén ötvenedik születésnapját ünneplő Bem Táncegyüttes lelke immár húsz esztendeje egy erdélyi táncos házaspár.
Még a kétezres évek elején vették át az irányítást a társulatnál. Kis-Demeter Erika és férje, Kis István az azóta eltelt időben számtalan sikeres fellépéssel bizonyította rátermettségét és rendkívüli tehetségét, ami nem csupán a tánctudásuk átörökítésében, hanem közösségformáló munkájukban is megmutatkozik. A fél évszázados jubileum apropóján beszélgettünk a két profi táncossal, akik szinte egymás szavába vágva válaszoltak a feltett kérdéseinkre.
Erdélyből származtok, és ha jól tudom, majd negyed évszázada mindent magatok mögött hagyva költöztetek Magyarországra. Milyen volt egy idegennek nem mondható, de azért némileg ismeretlen helyen ismételten megtenni azokat a legelső lépéseket?
– Az első időkben egyáltalán nem volt könnyű dolgunk, hiszen egy már megteremtett egzisztenciát kellett újra felépítenünk. Azért vagyunk 2002 óta Magyarországon, mert mindketten itt láttuk biztosítottnak szakmai fejlődésünk töretlenségét. Szerencsére már akkor sok ismerős és barát segített bennünket, így szinte az átköltözésünk idején tele voltunk megbízásokkal, munkákkal. Friss házasokként szerettük volna elvégezni a Táncművészeti Főiskolát, amit ideköltözésünk után sikerrel be is fejeztünk. 2005-ben egy barátunk hívta fel figyelmünket a Bem Néptáncegyüttes által meghirdetett pályázatra, amire szinte azonnal jelentkeztünk. Az év tavaszán értesítettek, hogy felvételt nyertünk a pozícióra. Mivel korábban mindketten a Háromszék Táncegyüttes tagjai voltunk hivatásos táncosként, nagy kihívást jelentett számunkra, hogy amatőr „alapanyagból” is tudunk-e megfelelő minőségű produkciót létrehozni. Szerénytelenség nélkül mondhatjuk, hogy azóta már három generáció került ki a kezeink közül, akik közül sokan a mai napig a tánctér közelében maradtak.
Azt gondolom, ez hatalmas büszkeséggel tölthet el benneteket.
– Nem csupán szakmai szempontból érezzük így, hanem azért is, mert rengeteg bimbózó párkapcsolatnak is meghatározó közegévé vált az évek alatt a társulat. Azok a párok, akik nálunk leltek társra, nálunk szerettek egymásba, nagyrészt a mai napig is együtt vannak. Ez az összekovácsoló erő a táncnak, de az összetartó közösségnek is köszönhető.
A néptánc világában már rangnak számít bekerülni az együttesetekbe. Milyen kiemelkedő sikereket értetek el az itt eltöltött idő alatt?
– Rengeteg nagy volumenű fellépésen bizonyíthattunk már az együttessel. A teljesség igénye nélkül: részt vettünk a Novák Péter által rendezett István, a király című rockopera előadásán, de szerepeltünk Vidnyánszky Attila felkérésére a Nemzeti Színházban is, többek között a Csíksomlyói passió előadásában. Számtalan helyre hívnak bennünket vendégszereplésre, Magyarországon és külföldön egyaránt. Bár az általunk képviselt népművészeti ág manapság nem tartozik a legfelkapottabbak közé, szerencsére mégis szeretnek minket az emberek, és csapatunk nagy népszerűségnek örvend.
Tapasztalataim szerint nem minden esetben működik jól, ha egy házaspár még a munkaidő alatt sem távolodik el egymástól. Nálatok ez a folyamatos együttlét sohasem okozott gondot?
– Azt hiszem, ebből a szempontból is rendkívül szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen a parketten és a magánéletben ugyanúgy kiegészítjük és segítjük egymást. A koreográfiák megalkotása során is közösen ötletelünk, bár a táncban István a mérvadó, én pedig a finomhangolásban, más nézőpontból való megközelítésben segítek teljessé tenni a képet.
Mennyi időtöket veszi igénybe naponta az együttessel való foglalkozás, illetve a tánccal kapcsolatos tevékenységek?
– Mondhatni, hogy minden napunk teljesen be van táblázva, és általában estébe nyúlóan lekötnek az együttessel kapcsolatos teendők.
Van esetleg időtök a kikapcsolódásra ebből az – édesnek is mondható – mókuskerékből? Mivel szoktátok feltölteni magatokat?
– Én el szoktam vonulni egy kicsit a világtól, és olyankor olyan dolgokkal foglalkozom, ahol magam lehetek. Van egy lovam, és ilyenkor csak az ő társaságára vágyom. Erikának nincs ilyen „hátországa”, ő általában olvasással próbál feltöltődni. A természetjárás mindkettőnk kedvenc elfoglaltsága, de erre sajnos egyre ritkábban jut időnk.
Visszakanyarodva végül az együttes háza tájára, mi a tendencia nálatok a fiatalabb korosztályok tekintetében, ugyanolyan számban jelentkeznek manapság is táncolni a gyerekek, mint húsz évvel ezelőtt?
– A jelentkezők száma szerencsére nem csökkent az utóbbi években. Hároméves kortól foglalkozunk tanulókkal, de nálunk nemcsak a tánctudás átadása, hanem a nevelés is kiemelt szerepet kap. Nehéz megtartani a nebulókat ezen a területen, mert manapság rengeteg hatás éri a fiatalokat, amelyek könnyen elcsábítják őket erről az útról. Akinek nem érinti meg a lelkét ez a világ, az általában lemorzsolódik. A mi szakmánkban a megfeszített munka, a feltétlen elkötelezettség hozza meg az eredményt – és ezek a komponensek a mostani generációkból egyre inkább hiányoznak. Én még a földeken dolgozva tanultam meg a tatám mellett a kitartást, a kötelességtudat fontosságát. A mai fiataloknak, a számítógép mellett ülve, már nem adatik meg ez a fajta meghatározó élmény. Ennek ellenére az újabb nemzedékek tagjai közül is mindig sokan érdeklődnek a művészetünk iránt, így szerencsére az utánpótlásunk biztosítása állandónak mondható. Úgy fogalmaznék, hogy mi a feleségemmel egy második családot teremtünk mindazok számára, akik a néptáncban szeretnének igazán kiteljesedni. Büszkeséggel tölt el minket a tánc tanításán kívül az a háttérben zajló, közösségformáló munkánk is, ami a bajtársiasság felemelő érzésével, az elvégzett munka örömével, és tánc minden határon átívelő szeretetével ismerteti meg a hozzánk csatlakozókat.