Egy dunakanyari kis egyesületből indulva jutott el a világbajnoki dobogó tetejére, ma pedig már az UTE színeiben készül a legnagyobb célokra. A most huszonkét éves kenus számára a sport szeretete, az edzések fegyelme és az olimpiai álom adja az igazi hajtóerőt.
A most, augusztus 24-én véget ért milánói világbajnokságon a női kenu négyes 500 méteres döntőjében aranyérmes lettél. Milyen élmény volt belülről ez a verseny?
– Nagy küzdelem volt a pályán, főleg azért, mert Csorba Zsófival nekünk kettőnknek kellett az oldalirányú széllel megküzdenünk, és egyenesben tartanunk a hajót a döntőben. Ha látszott kívülről az arcunkon a hatalmas akarat, az ennek volt köszönhető.
A korosztályos sikereid után most már a felnőttek között is eredményesen szerepelsz. Hová futhat ki ez a pálya, mik a terveid?
– Már tavaly is szóba került, hogy az olimpiai kijutást kellene megcélozni, de akkor más versenyek miatt erre nem volt lehetőség. Az idei év azonban már a felkészülésről szól, és ez a négyes arany egy nagyon jó előjel a továbbiakra nézve. A következő olimpiáig három év van, addigra szeretném elérni, hogy ne legyen kérdéses a szereplésem – aztán majd kiderül, mire lesz ez elég.
Korábban úgy fogalmaztál: „Szeretném élvezni az utat”. Hogyan tudod egyensúlyban tartani az élvezetet és a teljesítményorientált gondolkodást?
– Ezt az egészet még tanulnom kell. Nagyon érdekes út, amin járok, és minden élsportoló más szemlélettel áll ugyanahhoz a sportághoz – ezért is ilyen színes a mezőny. Azt gondolom, ezt csak szeretettel és élvezettel lehet csinálni. Mindenki az aranyéremért vág bele a küzdelembe, de az is fontos, hogy össze tudja egyeztetni a sportot és a civil életet.
Neked ez mennyire sikerül?
– Sokszor hibázom még, de évről évre egyre jobban megy. Remélem nemsokára már természetessé válik.
2023-ban csatlakoztál az UTE-hoz. Miért volt fontos számodra egy ilyen nagymúltú klubhoz igazolni?
– Leginkább Martinkó Gábor személye volt a döntő. Az ő edzői munkássága nagyon elismert a sportágban, és mindenképpen vele szerettem volna dolgozni. Volt alkalmam egy közös edzőtáborban készülni vele még 2021-ben, és akkor láttam meg azt a higgadt profizmust, ami akkoriban még hiányzott az életemből. Amikor leérettségiztem és klubváltás előtt álltam, nem volt kérdés, hogy az UTE lesz az én csapatom.
Az UTE utánpótlásában sok fiatal néz fel rád már most. Érzed ennek a felelősségét?
– Igen, és szeretném átadni nekik azt a szemléletet, amit én is vallok: a befektetett munka mindig meghozza a gyümölcsét, és komolyan kell venni az edzés minden percét. A tehetség önmagában nem elég, élsportolóvá csak az válhat, aki testben és fejben is rendben van. Ez nemcsak a pályán igaz, hanem az élet más területein is.
Mit jelent számodra, hogy egy olyan nagy múltú klubot képviselhetsz, mint az UTE, amely számos olimpiai és világbajnokot adott a magyar sportnak?
– Roppant kiváltságosnak érzem magam emiatt. Én egy dunakanyari kis egyesületből indultam, ahol nem voltak helyi példaképek vagy nagy nevek előttünk. Egészen más érzés most besétálni az UTE vízitelepére, és látni a falakon azoknak az ikonoknak a neveit, akik világhírűvé tették a klubot. Minden nap büszkeséggel tölt el az, hogy egyszer talán majd én is közéjük tartozhatok.