Aranyéremmel tért haza a közelmúltban Isztambulból Péni István, aki Pekler Zalánnal az oldalán ismét a dobogó legfelső fokára állhatott. Az újpesti kötődésű sportlövő már hosszú évek óta a világ élvonalába tartozik: olimpiai, világbajnoki és Európa-bajnoki érmei mellett fiatal kora ellenére a magyar sport egyik legfegyelmezettebb, legkitartóbb alakjaként tartják számon. Bár gyerekként még nem tekintette életcélnak a sportlövészetet, a nanjingi ifjúsági olimpiai arany mindent megváltoztatott. Azóta ez a csendes, precíz sport nemcsak a hivatása, hanem a mindennapjai szerves része – egy olyan egyéni „vállalkozás”, amit teljes szívvel visz előre.
– Hogyan emlékszel vissza a korai éveidre, mi volt az a siker, ami után elhatároztad, hogy komolyan foglalkozol ezzel a sporttal?
„Mindig is szerettem volna ezzel foglalkozni, de eleinte nem tudtam, milyen komolyan fogom venni. Gyerekként, mondjuk tizenegy évesen, az ember nem azon gondolkodik, hogy profi lesz-e, hanem egyszerűen csak élvezi, amit csinál. Nálam is ez volt a helyzet: nagyon szerettem, de gyerekként még nem tekintettem igazi életcélnak. Aztán kamaszkorban jött egy meghatározó élmény, ami tényleg megmutatta, hogy ez több lehet hobbynál. 2014-ben a nanjingi ifjúsági olimpián aranyérmet nyertem, és onnantól kezdve már másképp néztem a sportolásra — láttam, hogy itt bizony megnyílt számomra egy út, akár a profi szintig. 16 évesen már komolyan versenyeztem, ami akkoriban még nagy ritkaságnak számított. Ma, tizenkét év elteltével ez már nem annyira szokatlan, hiszen manapság sok tehetséges tizenhat éves van.”
– Ennyi impozáns eredménnyel a hátad mögött mi az, ami a mai napig vonz még a lőtér felé?
„Egyszóval, szeretek lőni. Azt hiszem, ez talán a legfontosabb. Persze, az eredmények is számítanak — mert ha nem lennének, valószínűleg már nem csinálnám ilyen elhivatottan. De mivel folyamatosan jönnek a sikerek, mindig van valami, ami tovább motivál. És még ha éppen nem is nyerek, akkor sem érzem kudarcnak: inkább úgy fogom fel, hogy tanultam belőle, és legközelebb jobban fog menni. Egyébként én ezt az egészet egyfajta saját kis „vállalkozásként” élem meg. Az egyéni sportágban minden rajtam múlik — én döntök, én dolgozom, én viszem előre. Persze vannak edzések, szakmai támogatás, de a végső felelősség egyedül az enyém. Talán ezért is érzem annyira személyesnek: ez az én kis projektem, amit teljes szívvel csinálok.”
– A jó sportlövőknél az alacsony pulzusszám az egyik meghatározó feltétel. Te hogyan éred el azt, hogy az izgalom ne menjen a teljesítményed rovására?
„Ez több dologból áll össze. Az alapnyugalmat leginkább az adja, hogy tudom: felkészült vagyok. Ha nem lenne mögöttem ennyi év munka, ha hiányozna az edzés, akkor nyilván sokkal bizonytalanabb lennék, és nehezebben tudnám kezelni a versenyhelyzetet. De, amikor tudom, hogy mindent megtettem, akkor már csak arra kell figyelnem, hogy ott és akkor a legjobb formámat hozzam.
Persze a rutin is sokat számít — ha kimaradna egy hosszabb időszak, és nem versenyeznék, könnyen kizökkennék ebből az állapotból. De mostanra már megvan az a tapasztalat, ami segít abban, hogy a nagyobb versenyeket is higgadtan tudjam kezelni. A profi pályafutásom ideje alatt több pszichológussal is dolgoztam együtt, elsajátítottam különböző technikákat, amiket remekül tudok alkalmazni kiélezett helyzetben.”
– Hogyan kezeled azokat a helyzeteket, amikor minden igyekezeted ellenére mégis hibázol?
„Nehezen. Sajnos egy rosszabb szereplés nagyon rányomja hangulatomra a bélyegét. Az is igaz, ha viszont sikereket érek el, akkor két hétig biztosan a föld felett járok. De visszatérve az eredeti kérdésre, a hibák engem még több munkára ösztökélnek. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy ha ilyen történik, engem a következő napokban biztosan bárki megtalálhat a lőtéren, mert nem érzem magam jól a bőrömben, amíg ki nem javítom a fiaskót.”
– Ha már említetted a siker utáni állapotodat, akkor most is egy kicsit a föld felett kell járnod, hiszen a napokban Pekler Zalánnal az oldaladon nyertél aranyat Isztambulban.
„Igen, nagyon örülök az elért eredménynek, Zalánnal igazán öröm volt együtt versenyezni. Bár nem igazán ismertük ennek a tornának a többitől merőben eltérő lebonyolítási rendjét, mégis sikerült odaérnünk a végén az első helyre. A körülmények sem voltak megszokottnak mondhatók, hiszen egy konferenciateremben kialakított, padlószőnyegre épült lőtéren kellett helytállnunk. Bár aranyéremmel sikerült hazatérnünk, de a kissé extrémnek mondható állapotoknak köszönhetően, nem voltam 100%-ban elégedett saját teljesítményemmel.”
– Mi az, amit az újpesti gyerekeknek üzennél, miért érdemes elkezdeni lőni?
„Amikor kisiskolás koromban párszor magammal vittem egy-két osztálytársamat az edzésekre, a tanárom egyenesen azt mondta, hogy receptre kellene felírni ezt minden gyereknek. Rendkívül pozitív változáson mentek keresztül a társaim, fegyelmezettebbek, összeszedettebbek lettek már pár alkalom után is. Azonkívül, hogy mi, újpesti sportlövők híresen összetartó közösség vagyunk, a nálunk elsajátított sportnak hatalmas tanító értéke is van. Mindenkinek azt ajánlom, hogy kezdjen el sportolni, mindegy is, hogy mit, mert sokkal többet ér a telefon nyomkodásánál. Persze, komoly kihívás mindig megfelelni a sportban az egyre nagyobb elvárásoknak, de a jó eredmények aztán minden nehézséget feledtetnek, és új lendületet is adnak. Elmondhatom, hogy nagyon jó dolog sikeres sportolónak lenni, mert azonkívül, hogy az ember azt csinálhatja, amit a legjobban szeret, rengeteget utazhat, számtalan más sportembert, barátot is megismerhet, és esetleg még élete párjára is rálelhet sportlövészet közben — úgy, ahogy ez velem is megtörtént.”
GZs