Egy káposztásmegyeri szerző meséje jelent meg egy népszerű gyermekmagazin legfrissebb számában. Nádasi-Ozsvár Andrea története egy különleges koboldos sorozat része, amely játékos formában mutatja be Budapestet, miközben a családok számára is kirándulási ötleteket ad. Az aktuálisan megjelent mese pedig Káposztásmegyerre kalauzolja el a gyerekeket.
A jelenleg IT Business Analystként dolgozó, magyar szakos végzettségű egykori bölcsész életében a meseírás régóta fontos szerepet tölt be. Nádasi-Ozsvár Andrea számos megjelent mesekönyv szerzője, emellett több gyermekmagazinban is rendszeresen publikál.
Írói pályafutása során a Dörmögő Dömötör és a Kis Kobold című gyermeklapokban is több meséje látott már napvilágot. Ezúttal egy káposztásmegyeri tematikájú írása jelent meg a Dörmögő Dömötörben, amely egy koboldos tematikájú sorozat része, hiszen Nádasi-Ozsvár Andrea legújabban egy olyan mesesorozaton dolgozik, amelynek szereplői, a koboldgyerekek Budapestet járják be tömegközlekedéssel.
A történetekben a szereplők számos fővárosi közösségi közlekedési eszközt kipróbálnak, utaznak busszal, villamossal, komppal, sőt a világ harmadik hegyi vasútjával, a svábhegyi fogaskerekűvel is.
Ez a különleges „kalauzolás” nemcsak izgalmas kalandokat kínál, hanem inspirációt is adhat a családoknak, a mesék nyomán a szülők és a gyerekek közös kirándulásokat tervezhetnek, és olyan programötleteket fedezhetnek fel, amelyek az egész család számára élményt nyújthatnak.
„Azt gondolom, itt Káposztásmegyeren nagyon szerencsések vagyunk, hogy a Farkas-erdő közelében élhetünk, és a panelból kilépve csak pár lépés a természetvédelmi terület, ahol mókusok szaladgálnak, emiatt is választottam legutóbbi mesém helyszínének a Farkas-erdőt” – fogalmazott Nádasi-Ozsvár Andrea, a mese szerzője.
Az alábbiakban pedig változtatás nélkül közöljük a mesét, amely eredetileg a Dörmögő Dömötör 2026. márciusi számában jelent meg. (www.dormogodomotor.hu)
Illusztrátor: Orbán Orsolya
Nádasi-Ozsvár Andrea: Kell egy kis mozgás
A koboldgyerekek, Zöldkincs Bence, Viki és Kriszti, reggel kíváncsian várták, milyen emberismereti kalandra viszi őket aznap Budapesten élő nagynénjük, Csillagzug Viola. Vagyis Bence most annyira nem várta, morcosan kavargatta a kedvenc mohateáját. Viola néni rá is kérdezett:
– Mi a baj, Bence?
– Semmi – morogta Bence.
– Bármi az, nyugodtan elmondhatod – biztatta Viola néni.
– Nem akarlak elszomorítani – sóhajtott Bence. – Nagyon szép Budapest, és imádok járművekkel utazni, de nagyon hiányzik az otthoni erdő és az erdőben futás. Itt mindenhol csak épületek vannak és beton, azon nem szeretek futni.
– Hát ezen könnyen segíthetünk – mosolygott Viola néni.
– Azért utazni is fogunk? – kérdezte Viki.
– Menjünk át egy hídon, a Duna fölött, azt nagyon szeretem! – kérlelte nagynénjét Kriszti.
– Reggelizzetek, öltözzetek sportos ruhába, ma mindenki kívánsága teljesülni fog! – csapta össze a kezeit Viola néni. Egy kis izgatott sürgés-forgás után már úton is volt a koboldcsapat a 296-os buszhoz.
– Hová megyünk? – érdeklődött Kriszti.
– Káposztásmegyerre, a Farkas-erdőbe.
– Farkasokkal fogunk futni? – ámult el Bence.
– Úgy tudom, jelenleg nem élnek ott farkasok. Viszont ha balszerencséd van, akkor vaddisznók elől futhatsz, ha pedig a jószerencse kísér, akkor találkozhatsz a helyi mókusokkal is – kacsintott Viola néni, és azzal mindenkinek kiosztott egy marék mogyorót és diót.
– Legalább lesz mit csinálni, amíg Bence körbe-körbe futkos. Ez elég unalmas, nem is tudom, hogy bírja – forgatta a szemeit Kriszti, de aztán elterelődött a figyelme, mert a busz odaért a Megyeri hídhoz.
– Nézd Viki, olyan mintha a neved első betűje lenne lefordítva, és az tartaná össze a hidat! – nevetett Kriszti.
– Ez az, Viki híd!! Ha én ezt otthon elmesélem, el se fogják hinni! Ráadásul milyen hosszú, csak megyünk, és megyünk és megyünk – ujjongott Viki. – Szuperek ezek az emberi járművek, remekül fel lehet velük fedezni a várost.
– Az unalmas futásra visszatérve – somolygott Viola néni – lehet, hogy nem is lesz annyira unalmas. Az erdőben ugyanis Krokodilfutáson lehet részt venni.
– Az meg mi a manó? – nézett nagy szemekkel Bence.
– Ha követed a fákra festett krokodil jelzéseket, és azok mentén futsz, akkor a végén a futásod egy krokodil formát fog kiadni. A telefonommal tudjuk követni, merre futottál, és kirajzolja az útvonalad.
– Azta! Én is akarok futni! Én is! – kiabálták a lányok, aztán egymásra néztek.
– De én nem akarok krokodilt futni, hanem valami aranyosabbat. Mondjuk fussunk virágot! – javasolta Viki.
– Vagy mókust – húzogatta fel a szemöldökét Kriszti.
Úgy is lett. A Farkas-erdőhöz érve leszálltak a koboldok. Viola néni odavezette Bencét a legközelebbi krokodil jelhez.
– Menjetek, fedezzétek fel az erdőt, én itt várlak titeket. Ha megijedtek, vagy úgy érzitek, eltévedtetek, nyugodtan használhatjátok a teleportáló varázsigét, és idevarázsolhatjátok magatokat hozzám – mondta Viola néni.
A koboldgyerekek ezután jó hosszú időre eltűntek. Mikor előkerültek, tele voltak élményekkel, egymás szavába vágva mesélték:
– Etettünk mókust! És rengeteg madarat, fakopáncsot és őszapót is láttunk! Találtunk egy icipici játszóteret! Kis röfögést is hallottunk a távolban!
Hazafelé buszozva persze egész úton azon ment a vita, hogy a krokodil a menőbb, amit futás közben rajzolt Bence, vagy a lányok mókusa. Mivel nem tudták meggyőzni egymást, arra jutottak, hamarosan megint elmennek az erdőbe, és futnak egyet.
Viola néni elégedetten hallgatta őket. Ez a nap is jól sikerült.