Keresztényi Dóra Japánban, Tokióban értesült arról, hogy egykori alma matere, a Babits Mihály Gimnázium, adománygyűjtésre hívta fel az újpesti általános és középiskolásokat a földrengés károsultjainak megsegítésére. Dóra éppen 12 éve él Japánban, az oszakai, majd a tokiói egyetemi ösztöndíj után több mindenben kipróbálta magát. Jelenleg ujjlenyomatos beléptető rendszerek bemutatásával és értékesítésével foglalkozik. Normális körülmények között Japán szimbólumáról, a cseresznyevirágzásról beszélgethetnénk a világhálón. Ehelyett az április 9-i Babitsos jótékonysági rendezvény kerül szóba, amelyre az újpestieket várja a gimnázium.
– Japánban minden és mindenki a földrengésre emlékeztet, és miután utórengések szinte minden nap vannak, nincs is más téma. Nagyon meghatott egykori iskolám kezdeményezése – írja az Újpesti Napló kérésére Dóra. – A szolidaritás fontosságát diákként emlékezetünkbe vésték tanáraink. A Babitsban nemcsak a nyelvet sajátítottam el, hanem a kultúrát is megkedveltem, anyanyelvi tanáraink: Kimura Miyuki és Aoki Hiromi felkeltette az érdeklődésünket minden iránt. Biztos vagyok abban, a mai utódok is ezt tapasztalják. Nekem nagyon tetszettek a japán karakterek, a kanji-k, és nagyon izgalmas volt számomra, hogy ezeket meg is lehet tanulni. Mindmáig szeretek új jeleket elsajátítani. Tokióban élek, abban a városban, amelyet nem tett a föld felszínével egyenlővé a földrengés, a katasztrófa mégis kihat a mindennapjainkra. Tapasztalatból mondom: nagyon nagy szükség van a segítségre, az adományokra, hogy a szigetország újra élni kezdjen.
– A katasztrófa idején hol voltál?
– Tokiónak egy felhőkarcolókkal zsúfolt részén, Akasaka városrészben. Március 11-e volt, délután 2 óra 47 perc. Éppen egy ügyfélhez tartottam gyalog egy olyan útszakaszon, ahol jobb oldalról egy oszlopokon álló autópálya, balról pedig egy teljes egészében üvegtáblákkal borított felhőkarcoló van. Először azt vettem észre, hogy az autópályán kilengenek a lámpaoszlopok, majd megéreztem az erősödő rengést. Ha valaki huzamosabb ideig Japánban él, akkor hozzászokik a földrengésekhez. Ez viszont nagyon félelmetes volt, mert a környező felhőkarcolók is kilengtek, az autópálya alsó részéből pedig törmelékek potyogtak, azt hittem, mindjárt rám dől. Közben az autóforgalom ment tovább: csak később vették észre a rengést.
– Mire gondoltál?
– Valamilyen okból nem igazán a pánik, mint inkább gyakorlatias gondolatok jutottak eszembe. Gyorsan beálltam a felhőkarcoló egyik tartóoszlopa alá, egy beugróba. Tudtam, ha a csupa üveg felhőkarcolóból kitörnek az üvegtáblák, a nagyobb darabok olyan erővel csapódnak a földbe, hogy tíz centi mélyen beleállnak a betonba. Ezekkel szemben az ember feje fölé tartott táska sem sokat ér. A felhőkarcolókról szólva: ezeknek a felső része akár métereket is kilenghet. Az egyik ismerősöm azt mondta, hogy halálfélelmük volt fent, a sokadik emeleten. Még akkor is, ha tudni lehet, hogy ezeket az épületeket kifejezetten arra tervezték, hogy ”kilengjék” a földmozgásokat. És persze nagyon szigorú előírásoknak kell megfelelniük, így valójában ez az egyik legbiztonságosabb hely, ahol az ember földrengés idején lehet. Tokióban kisebb repedéseken kívül nem okozott az épületekben kárt az erős cunami.
– Hogyan folytatódott a napod?
Bár lehetett érezni, hogy ez egy különösen erős földmozgás volt, kezdetben csak kevesek látták át Tokióban a helyzet komolyságát. Az első következmény az volt, hogy nem működtek a mobiltelefonok, nem lehetett sms-t küldeni, megálltak a vonatok, metrók, az épületekben a liftek. Pár perc múlva kezdtek megjelenni az épületekből evakuált dolgozók, sokan az erre az esetre tartott védősisakokban. Ami azt illeti, nekem sem esett le, hogy mi a helyzet, bár gyorsított ütemben, de lefolytattuk a tárgyalást az ügyféllel. Az járt a fejemben, hogy valahogy kapcsolatot kell teremtenem a szüleimmel, hogy otthon ne a magyarországi hírekben lássák először, hogy mi történt, és hogy biztosítsam őket arról, hogy jól vagyok. Sikerült találnom egy utcai telefont, így ezt kipipálhattam. Néhány óra elteltével már százas sorok kígyóztak egy-egy, a mobiltelefonok korában mostohán elhanyagolt utcai telefon előtt.
– Haza tudtál jutni?
– Lassan kiderült, ez nem egy mindennapos rengés volt. A hangosbemondók az állomáson már arról szóltak, hogy aznap nem várható a vonatközlekedés újraindulása. Sokan okostelefonokról, táblagépekről értesültek, hogy fent, északon, hetes erősségű volt a legnagyobb rengés, több helyen tűzvész tört ki, és cunami is pusztított. Ekkor már óriási tömeg volt az utcákon, mindenki eltökélten ment valamelyik irányba. Nekem nem volt reményem arra, hogy hazajussak. Harminc kilométerre lakom a belvárostól. A felettesemmel, akivel sikerült az utcán összefutnom, öt kilométert gyalogoltunk városban, majd beletörődtünk, hogy egy hivatali épületben sikerült pihenőhelyet találnunk. Itt meleg volt, kaptunk takarókat és kekszet. Még aznap, a mobilhálózat részleges újraindulásával, a szüleimmel is újból fel tudtam venni a kapcsolatot, és megkerestek a nagykövetségről is, hogy jól vagyok-e, sikerült-e hazaérnem. Ez nagyon jó érzés volt. Másnap, szombaton sikerült hazajutnom, de még akkor is csak kerülő úton.
– Miben változott a mindennapi életed?
– Az első napokban, főként a vonatközlekedés problémái miatt, sosem látott helyzet alakult ki, sokan nem tudtak eljutni a munkahelyükre (pedig szerettek volna), de sok cég mentesítette is a dolgozóit a bejárás alól. Három hét elteltével lassan visszaáll a nyugalom és a mindennapi életvitel. Néhány dolog jelzi, nagyon nincsenek a szokásos kerékvágásban a dolgok körülöttünk. Ezek egyike a gyakori áramszünet. Öt csoportra osztották be az egész Kanto régiót– ezt látja el a TEPCO, amely a fukushimai atomerőművet üzemelteti. Úgy zajlik a dolog, hogy minden napra készítenek egy „ütemtervet”, mikor, hol lesz áramszünet. De tervezni nem nagyon lehet. Eközben az áramszolgáltató megkért mindenkit, főként a nagyfogyasztókat, spóroljanak az árammal. A legláthatóbb része ennek, hogy az épületekben, irodákban, állomásokon félhomály van, mert a világítótestek felét lekapcsolták. Ahol megoldható, nem lehet használni a mozgólépcsőket, lifteket. A vonatok egy része ritkán jár, az épületekben lejjebb kapcsolták a fűtést, és ugyanerre kérték a lakosságot is. Érezzük az alapvető élelmiszerek hiányát, de nem lehet sehol kapni szárazelemet, pelenkát, tejport sem. A harmadik dolog, ami idővel komoly gond lett: az atombaleset miatti élelmiszer biztonsági kétség. A balesettel kapcsolatban nagyon fegyelmezetten viselkednek az emberek a környezetemben. Az élelmiszerekkel kapcsolatban azonban már nagy a bizonytalanság.
– Mit tapasztalsz, van-e félelem, keserűség a bizonytalanság miatt?
– A japánok itt a főváros környékén nagyon nyugodtan és méltóságteljesen viselik a helyzetet, pedig még számunkra is, eddig sosem tapasztalt körülmények ezek. Sokan aggódnak persze a menekültek sorsa miatt, hiszen még mindig több százezren vannak ideiglenes szállásokon, és a tévében szívfacsaró bejátszásokat látunk arról, hogy milyen nehezen jut el hozzájuk bármilyen segítség, hogy egész Tohokun szinte egyáltalán nincs benzin és fűtőolaj, pedig ott ilyenkor még havazik, és fagyok vannak éjjelente. A menekültek közül sokan teljesen reményvesztettek. A víz mindenüket elvitte, és a szó szoros értelmében nincs másuk, csak az a ruha, ami rajtuk van. Hogy mi lesz holnap, holnapután, hova fognak menni, mit fognak csinálni, még csak elképzelni sem tudják. Sokan úgy gondolják, hogy a cunami sokkal nagyobb katasztrófa volt, mint az egyébként Japán történelmében eddig mért legnagyobb földrengés. Egyrészt azért, mert összehasonlíthatatlanul nagyobb csapást mért a területre, Kelet-Japán egész partvidékére. Ráadásul most nem egyszerűen összedőltek a házak, hanem mindenestől elvitte őket az ár. Ha összedől egy ház, akkor a romok alól még kiásható valami, ruhák, emléktárgyak, otthon tartott pénz. De itt csak a letarolt föld maradt. Nem maradt semmijük ezeknek az embereknek.
– Nem jutott eszedbe, hogy a lehető legrövidebb időn belül hazautazz?
– Főként a családom miatt, komolyan átgondoltam a dolgot. Nehéz döntés volt, de végül úgy alakult, hogy nem utazom azonnal haza. Már a földrengés előtt is arról határoztam, hogy idén nyáron úgyis mindenképp hazaköltözöm, maradt tehát az eredeti terv.
– Ha ennyi év után hazaérkezel, mihez kezdesz?
– Először egy kicsit pihenni fogok, azt hiszem. Azután szeretnék egy japán cégnél munkát találni, és otthonról, ha csak egy kicsit is, hozzájárulni a munkámmal az itteni újjáépítéshez.
Bangha Katalin