Csorba Gyuláné, dr. Semsey Aladár, Újpest egykori polgármester unokája ma is a kerületben él. A Nagypapa 1922-1938 között, tizenhat éven át állt a város szolgálatában. A közelmúltban életműdíjat nevezett el róla a képviselő-testület, amelyet Derce Tamás, korábbi polgármesternek ítéltek oda, k kitüntetést április elején veszi át a városházán. Lapunk a Semsey-unoka otthonában beszélgetett a névadó, legendás polgármester leszármazottjával a nagypapáról.
– Még januárban, amikor először került szóba az életműdíj, felhívott Wintermantel Zsolt polgármester úr és megkérdezte, mit szólok a javaslatához? Nagyon örültem, olyannyira, hogy nem is volt időm meghatódni. Nagyon szép gesztusnak tartottam akkor is, most is – mondja Csorba Gyuláné, aki külsőre sem változott legutóbbi találkozásunk óta. Filigrán termetű, fürge mozgású, élénk, szép szemű asszony. – Polgármester úr örömmel nyugtázta, nincs kifogásom az ellen, hogy nagyapámról nevezzék el az életműdíjat. Nagyszerű dolog, hogy ezzel tovább éltetik az emlékét. Amikor elköszöntünk egymástól, Wintermantel úr azzal búcsúzott, meglátogat. Bármikor szívesen látom, bár csak egy szobát fűtök.
Korábbi találkozásunkkor Éva nemcsak bizalmával tisztelt meg, hanem a tegeződést is felajánlotta, abban sem változott, ha tehetné, mellőzné a sajtófelhajtást.
Neked a bátyámat kellene faggatnod – mondja. – Én mindössze 4 éves voltam, amikor a családunk kiköltözött a városházáról, a bátyám viszont már kilenc, neki több emléke van erről az időszakról. Később, már végzett állatorvosként, dolgozott a polgármesteri hivatalban is. A családjával Németországban él, így Újpesten én maradtam a legközelebbi leszármazott. Nagyapámat sokan szerették és még többen tisztelték. A háború után nekünk is göröngyös út jutott, két generáción keresztül szenvedtük meg, hogy a család egykoron adott egy polgármestert. A Semsey név rossz ajánlólevél volt. Korán megözvegyült anyámnak, s fiatal felnőttként nekem és a bátyámnak is meg kellett küzdenünk, hogy munkához juthassunk, netán tanulhassunk. Még a lányom is érezte ezt: a Föld másik felére költözött. A bátyámmal a minap telefonon beszélgettem említettem neki a Semsey-életműdíjat. Örült neki. Kicsit nosztalgiáztunk, felvetődött, hogy tervezi a hazalátogatást. A kor előrehaladtával azonban sajnos megsokszorozódik minden megteendő kilométer. Reménykedem, hátha viszontlátom. Elmondta, érdekes lenne, ha még egyszer végigjárhatná a hivatal épületét, megnézhetné azokat a szobákat, ahol egykoron laktunk. Mert akkoriban az egész Semsey-famíliának a városháza volt az otthona, onnan járt nagypapa munkába, azaz át az irodájába. Később nyaralónak vette meg a vasútállomáshoz közeli házat, amelyet a köznyelv azóta is Semsey-villaként emleget. 1938-tól már ott töltöttük a gyermekkorunkat. Nagyapám és apám is nagy természetrajongó volt, az épülethez hatalmas kert tartozott telis-teli növényekkel. Abból a házból ide jöttem férjhez, a ház a férjem ős-újpesti szüleié volt.
– A nagypapáról készült festmény már az én életemben született – mondja Éva. Látod rajta a lyukakat? Amikor ’56-ban az oroszok belőttek a lakásba, megsérült a kép is. Mi meghagytuk mementónak. A nagyapám szép ember volt. Tartását, kitűnő megjelenését idős korában is megőrizte. A dolgozószoba berendezése az állatorvos-igazgató édesapámé volt. Szeretek itt időzni, mert olyan két emberre emlékeztet, akiket nagyon szerettem. A ház másik szobája, amelyben a fűtési szezonban lakom, már a férjemmel közös életemre emlékeztet. 56 évi házasság után veszítettem el őt.
Témát váltunk, arról beszélgetünk, vajon a nagypapa hogyan élte meg az újpesti letelepedést.
– A szülőföld Málnás, a neve mesébe illő. Lélekszáma manapság sem éri el az ezret, Sepsiszentgyörgyhöz közeli település, Székelyföld történelmi régiójához tartozik. Itt született székely-magyar családban a nagyapám, aki a nagyszebeni elemi iskolában, majd a Főgimnáziumban tanult, amit a brassói, majd a Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem követett. Fiatal jogászként Budapesten dolgozott, majd Brassóban lett ügyvéd. Volt vármegyei alszámvevő, aljegyző, járási főszolgabíró. Amikor családot alapított, nem fordult meg a fejében, hogy elhagyja Erdélyt, de az első világháború után, amikor román megszállási övezet lett, a családdal együtt Budapestre költözött. A Belügyminisztériumban dolgozott, majd Veszprémben kapott megyei hivatalt. 1919 őszén Pest vármegye törvényhatósági biztosává, végül az önkormányzatától megfosztott Újpest élére nevezték ki. Nagyapámnak kétszeresen is nehéz volt, nemcsak az idegen közhatalmat képviselte, hanem betelepülő volt egy lokálpatrióta városban. Jó szakember volt, az újpestiek befogadták, megnyerte a polgármester-választást. 1922-ben, amikor mindez történt, még a szüleim sem ismerték egymást. Három gyermeke volt, két fiú és egy lány, én a leányági unoka vagyok.
– Vannak-e családi emlékek a polgármester Nagypapáról?
– Édesanyám gyakran emlegette, nem volt könnyű feladat a polgármesterség, a pártokkal közös nevezőre jutni, az első világháború, a forradalmak kárát enyhíteni, felszámolni. A tizenhat év alatt sok minden történt Újpesten, ezen időszak javára írják a Mátyás téri házak, az UTE stadion felépültét, emlékművel adóztak az első világégés áldozatainak, iskolák épültek, és megyei jogú város lett Újpest. Nagyapám felesége polgár családból származó asszony volt, megannyi nőszövetség összefogójaként karácsonyra segélycsomagokat állított össze. Nagymamáék felkarolták Újpest szegényeit, a hálás újpestiek ezt nem feledték. A Megyeri temetőben lévő sírjukon mindaddig díszelgett a szegények őrangyalának szobra, amíg el nem lopták róla.
– Derce Tamás büszkén mutatta a tőled is kapott gratuláló levelet. Hozzájárultál, hogy leközöljük.
– Akit ennyiszer újraválasztott a lakosság, megérdemli az elismerést. Az érzéseimet vetettem papírra. Mi nem lettünk a családot ért viszontagságoktól teljesen megkeseredett emberek, de a politikától távol tartjuk magunkat. Túl a nyolcvanon megéltem, hogy nemcsak park és a városházi dombormű tiszteleg nagyapám munkássága előtt, de egy életműdíj is emlékeztet rá. A fiatal generáció is értesülhet arról, volt egyszer egy Semsey Aladár, aki beköltözőként vált elkötelezett újpestivé.
Bangha Katalin