Anyai dédapám, Patolcs Sándor 1881-ben született Érsekújváron. Újpesten 1900-ban szerzett segédlevelet bronz- és rézművességből. Van még ma ilyen szakma? Utánanéztem, van. A TEÁOR (Tevékenységek Ágazati Osztályozási Rendszere) szerint a 25 9905 szakmakód a következő: Bronz, rézműves, díszműáru termék gyártása.
Az biztos, hogy az én dédapám, a múlt század elején nem bronz és réz mütyürkéket gyártott, bár maradt tőle egy gyönyörű réz feszület, négy kis bronz képkeret, benne százéves fotókkal, s egy bronz, szecessziós, szépen cizellált álló fényképtartó, két katonakori képével. Dédapámat 1917-ban kivitték az olasz frontra, Isonzónál szolgált felcserként. Az egyik összecsapásnál három bajtársát is kivonszolta a tűzvonalból, megkapta érte a IV. Károly király képével díszített kisezüst vitézségi érmet.
Dédapám 1906-ban feleségül vette az újpesti Kramár Máriát, s az Attila utcában született meg 1908-ban gyermekük, Mária Margit, a nagyanyám. Dédapám egy újpesti kisüzemben dolgozott, ahol bronzöntéssel foglalkoztak. A Kossuth rádióban minden délben a harangszó előtt elmesélik valamelyik magyar templom történetét. Ezekből derül ki, hogy a harang az „lakik” a toronyban. Az első világháború alatt a legtöbb magyar templomból hadi célokra elrekvirálták a bronzharangokat. Talán e harangokból az újpesti kisüzembe is jutott.
De dédapám nemcsak sima bronz- és rézműves volt, hanem szocdem, szakszervezeti tag. Birtokomban van (a falamon lóg) egy emléklap, amely tanúsítja, hogy Patolcs Sándor a Vas- és Fémmunkások Szövetségének 25 éve harcos tagja. Az oklevél dátuma 1937. Tehát dédapám 1912 óta volt szervezett munkás, haláláig.
Ágyúkon kívül mit készíthetett vajon az újpesti kisüzem? Bronzszobrokat öntöttek: ’45 előtt Horthy, később Lenin és Sztálin szobrokat. Lehet, hogy annak a híres bronz Sztálinnak, amit ’56-ban ledöntöttek, egy része itt készült Újpesten. A Sztálin szobor zsákmányolt bronzfüle Agárdy Gábor színművész kertjében volt elásva, s a rendszerváltás után került a Nemzeti Múzeumba. Ha jól tudom, ha nem, vessetek a mókusok elé, mondaná Woody Allen. A Dózsa György úti ledöntött Sztálin szobrot a pesti nép az Akácfa utcáig vonszolta. Napokig hallatszott a kopácsolás, mindenki szerezni akart egy kis bronzot a ledöntés emlékére.
Dédapám hetvenéves koráig, 1951-ig dolgozott fémművesként, csak akkor ment nyugdíjba. A „nyögdíj” – ki hitte volna – kevés volt. Dédapám elhatározta, hogy valamit dolgozni fog, nehogy éhen vesszen a család az Árpád út 48-ban. Szerencséje volt, „városi’ állást kapott. Hajdanában, a háború előtt nagy rang volt városi alkalmazottnak lenni. Betegszabadság, nyugdíj járt vele. Tehát dédapám is szerzett egy városi állást: utcaseprő lett Újpesten. Vitézségi kisezüsttel és több mint negyven évi harcos szakszervezeti múlttal söprögette Újpest utcáin a lócitromokat, de nem szégyellte magát. Minden munka becsülendő, mondta gyakorta.
Dédapám 1959-ben halt meg, még jól ismertem, kilenc éves voltam akkor. Dédapámnak szódásüveg vastagságú szemüvege volt, negyven éven át a Népszavát böngészte, lábkörmeit csípőfogóval vágta, Diana sósborszesszel kenegette fájó derekát, s olykor meg is húzta az alkohol tartalmú nedűt. Néha nekem is adott egy-egy kockacukrot, pár csepp Diana sósborszesszel leöntve. Finom volt. Finomabb, mint egy Milka. Dédapám Megyeren fekszik. Néhány havonta meglátogatom a sírját. Nyugodjék békében!
Majláth Mikes László