Hogyan és mikor csatlakozott a forradalmárokhoz?
Egyik házbéli barátommal, Klein Robival ennivalóért indultunk október 24-én, amikor láttuk, hogy fegyvereseket toboroztak. Ekkor csatlakoztunk hozzájuk, én tizenöt éves voltam. A Rákóczi úton lévő Divatcsarnokhoz vittek, ott képezték ki a fiatalokat és itt kaptunk fegyvert is. A Rákóczi úton ugyanis ekkor komoly harcok folytak. Bár úgy tudtuk, győztünk, mégis rossz előérzetünk volt, ami aztán beigazolódott.
Mi történt a későbbiekben?
Amikor meghallottunk Nagy Imre beszédét és az ágyúdörgéseket, rögtön harcba indultunk. Én a Divatcsarnok vastag falú épületében voltam, a csarnok egyébként azon kevés helyszín közé tartozott, amit még légi úton is bombáztak. November 7-én megadtuk magunkat. Ekkor egymás mellé állítottak bennünket, és szemből kaptunk egy géppuskasorozatot. Házbéli barátom ekkor esett el, bár abból a harmincból senki sem maradt életben.
Nekem a nyaki ütőeremet találta el egy lövedék, félájultan még azt érzékeltem, hogy tojásgránátokat dobnak közénk, ezekből két kipattanó szilánk belém fúródott, és a mai napig erős fájdalmak jelzik a meglétüket.
Mivel életben maradtam, a Szövetség utcai kórházba szállítottak, ahonnan később, mint forradalmárt begyűjtöttek és a Mosonyi utcai rabkórházba vittek vallatni. Akiket itt megkínoztak, a Fiumei úti temető közelében lévő máig ki nem hantolt tömegsírba dobták, köztük engem is. Itt az egyik sírásó észrevette, hogy még élek, és a Szabolcs utcában egy nyolcórás műtéttel mentették meg az életemet. 1989-ben egy rádióinterjúm után megkeresett ugyanez a sírásó, és elmondta, hogy nekik még azt is parancsba adták, hogy az élőket is temessék el…
Hogyan kerülte el a megtorlást?
A rabkórházi „kartonomon” az állt, hogy „nem vallott”, másnapi dátummal pedig ráírták, hogy „eltemetve”. Ezért sokáig halottnak hittek, és amikor 1958-ban személyit csináltattam, már nem hurcoltak meg. Azonban kimondhatatlanul gyűlöltem az akkor regnáló elnyomó rendszert. Ádám Ottó osztályfőnököm és Vámos László tanárom segítettek, hogy a színművészeti főiskolát elvégezhessem. Az érettségit (mivel enélkül is továbbtanulhattam) csak utólag tettem le, és bevallom, könnyebb volt a színészi diplomát megszerezni.
Művészetét pedig mindmáig áthatja a forradalom eszméje…
Erre a legfrissebb példa az újpesti mártírról, Szűcs Sándorról készült színdarab. (Megj.: a mártír nevét az egyik újpesti általános iskola viseli.) Szűcsöt koncepciós perben hurcolták meg, a róla szóló darabot Pozsgai Zsolt írta, de további példaként említhetem még az Egerek és embereket, amely az én kivégzésemet jeleníti meg, a Pesti srácok pedig lényegében az én életemről szól. Elkötelezett vagyok aziránt, hogy a közönség megismerhesse a korszak ördögi tetteit. Az Újpest Színház, amelynek a főrendezője vagyok, a magyar dráma elismert teátruma, kiváló helyszín erre.
Hogyan „értékeli” Önt az utókor és Ön hogyan tekint vissza ’56-ra?
Pályám során sokszor megkérdezték, öltem-e embert. A válaszom: igen, biztosan. Azonban hangsúlyozom, hogy a harc a tömeg, és nem az egyes individuumok, emberek ellen folyt. Ha nem támadok, engem támadnak, és én esem el. Az utcákon harc, háború folyt, a Rákóczi úton például romok, vér, lövedékek hevertek az utcán. Álmomban sokáig kísértett az a jelenet, amikor a Rákóczi út és a József körút sarkán kidobtam egy tankot, és a járműből két fiatal orosz katona szállt ki lángoló ruhában. Szintén a sors furcsasága, hogy a két fiam nagyon hasonlít ezekre az egyenruhásokra, akiket egyébként szintén áldozatoknak tekintek. Akik ellen harcoltam, ugyanúgy hősök és áldozatok is egyben. Őket meghalni küldték ide, nem ők az igazi bűnösök.
Akkor kik azok?
Keményen fog hangzani, de az eszmék képviselői a valódi bűnözők. Azok, akik azért várják meg egy fiatal 18. születésnapját, hogy aztán bitófára küldhessék. Azok, akik kiemelt nyugdíjat élveznek, és ma sem éreznek semmiféle lelkiismeret-furdalást. Az igazi bűnösöknél még az állatok is különbül viselkednek. Én például szeretem az orosz embereket. Sőt, amikor annak idején a Szovjetunióban jártam és elmeséltem, mi történt velem, részvétet éreztek irántam.
MOA
A 2008 júniusában, Prágában tartott Európa lelkiismerete és a kommunizmus című nemzetközi konferencia megnyitóbeszédében Václav Havel volt cseh államfő kijelentette: “Európa rendkívüli felelősséget visel a nácizmusért és a kommunizmusért, azért a két totalitárius rendszerért, amelyek ezen a földrészen születtek”. A konferencia résztvevői javasolták, hogy augusztus 23-át nyilvánítsák a totalitárius rendszerek áldozatainak emléknapjává.
2008 szeptemberében magyar, észt, brit, német és lett képviselők hasonló értelmű nyilatkozattervezetet terjesztettek az Európai Parlament (EP) elé. Az EP 2009 áprilisában állásfoglalást szavazott meg a totalitárius rendszerekről, és ebben javasolták az emléknap megtartását.
Végül magyar-lengyel-litván kezdeményezésre, az EU-országok igazságügyi miniszterei 2011 júniusi luxembourgi tanácskozásukon fogadták el a totalitárius rendszerek által elkövetett bűncselekmények áldozataira emlékező dekrétumot, és egyben az 1939-ben Moszkvában megkötött Molotov–Ribbentrop-paktum más néven Hitler-Sztálin paktum aláírásának napját, augusztus 23-át, a Totalitárius Diktatúrák Áldozatainak Európai Emléknapjává nyilvánították. A dokumentum elfogadásával az Európai Unió lépést kívánt tenni a közös európai múlt tudatának és a kollektív emlékezet erősítéséért.
2011. augusztus 23-án az Európai Unió tagállamainak igazságügyi miniszterei Varsóban közösen rótták le kegyeletüket az áldozatok előtt, és nemzetközi konferenciát rendeznek a Varsói Felkelés Múzeumában.
