Dr. Kovács Ivánné, az Újpesti Városvédő Egyesület elnöke a tisztújító közgyűlésen leköszönt az egyesület vezetéséről. Az egyesületről, élményekről kérdeztük.
– Elnök asszony egy évtized után adta át a stafétát. Döntésében megingathatatlan volt.
– Valóban, úgy gondoltam, hogy tíz évet követően ideje leköszönnöm. Természetesen csak az egyesület elnökségi posztjáról, hiszen maradok elhivatott újpesti, és az egyesület tagjai és tevékenységei számomra továbbra is becsesek és fontosak lesznek. Ugyanakkor hiába érzem magam jó kondícióban, túl a hetedik ikszen lelkiismeretlenség lenne újabb öt évre szoros időbeosztást és kötelezettségeket is jelentő társadalmi megbízatást vállalni. Erő és szorgalom, sok-sok szabadidő, mondhatnám, teljes munkaidő kell ahhoz, hogy változatlan színvonalon teljesülhessenek az elképzelések, a tervek. Nos, a kötöttségen terveztem lazítani. A lokálpatriotizmus nem ciklusokra, hanem örökre szól.
– Mit adott ez a tíz év önnek és a tagságnak?
– Az egyesület 1995-ben alakult, de már előtte is létezett az Újpesti Közművelődési Körön belül egy úgynevezett városvédő tagozat. Nekem örömet jelentett életemnek ez az időszaka. Főleg annak örülök, hogy az egyesület tagságát alkotó több mint kétszázhúsz újpesti megmaradt egy közösségben, nem sokat változik az összetétel. Az eltelt évtizedben megismertük egymást, tudunk beszélgetni, találkozni, mosolyogni, egymásra figyelni, örülni a másiknak. Nem virtuális térben mozogtunk, miközben Újpestért tehettünk.
– Hogyan lehet ezt elérni?
– Változatos programjainkkal és szeretetteljes légkörrel. A tagság ráadásul olyan stabil szakmai hátteret is jelent, amelyre mindig számíthatunk, ha mondjuk szakmai kérdésekben kérték ki a civil szféra véleményét. Színes újpesti, budapesti és országos programokat szerveztünk, havonta legalább két alkalommal klubnapjainkon találkoztunk. Együtt voltunk, ha ünnepségről, táblaállításról, könyvkiadásról volt szó. Nagyon szerettem, szeretem a határon túli találkozókat, programokat, melyek keretében magyar vonatkozású emlékhelyeket látogattunk meg. Igazi örömmel töltött el, hogy 2007-ben Újpest város százéves születésnapján száz aláírással hozzájárultunk ahhoz, hogy Kocsis András Anyai fájdalom című szobra visszakerüljön eredeti helyére, a Szent István térre. Igaz erre 2010-ben került sor. Amikor arra járok, mindig megmelengeti a szívemet. Az egyesület szinte évente jelentetett meg helytörténeti könyvet, ami főleg Kadlecovits Géza tiszteletbeli elnökünk ( Újpest díszpolgára, a szerk.) munkásságának köszönhető. Ez nemcsak Budapesten, hanem országosan is egyedülálló dolog. Nem is tudom, miért beszélek múlt időben, hiszen biztos vagyok abban, hogy az egyesület ugyanezen értékrend mellett folytatja mostantól is a munkáját, támogatni fogjuk Szöllősy Marianne-t.
Jómagam sem köszönök el, engem megannyi élmény ért, szívesen csináltam. Tulajdonképpen boldog ember vagyok, amikor tanítottam, akkor is szerettem, amit csináltam (elnök asszony negyvenöt éven át volt gyógypedagógus Újpest speciális általános iskolájában. A szerk.), majd a civil élet örvendeztetett meg ezzel az érzéssel. Természetesen éppolyan szeretettel fogom segíteni az egyesületet, ráadásul tagja vagyok a Budapesti Honismereti Társaságnak, az Újpesti Közművelődési Körnek, a Helytörténeti Gyűjteményt is segítem. Megtalálható vagyok, leszek.
B.K.