Békében, méltósággal emlékeztek meg civilek és politikusok Újpesten az ’56-os forradalom és szabadságharc 52. évfordulójáról. Október 21-én az Erkel Gyula Újpesti Zeneiskola rendezett ünnepi hangversenyt a növendékek és a művésztanárok résztvételével. A 23-i emléknap délelőttjén a Görgey úti ’56-os emlékműnél Gyevát Ottó, az Újpesti ’56-os Forradalmi Szövetség képviselője emlékezett meg a félévszázados történelmi eseményekről.
Normal
0
21
false
false
false
HU
X-NONE
X-NONE
MicrosoftInternetExplorer4
/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-priority:99;
mso-style-qformat:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:11.0pt;
font-family:”Calibri”,”sans-serif”;
mso-ascii-font-family:Calibri;
mso-ascii-theme-font:minor-latin;
mso-fareast-font-family:”Times New Roman”;
mso-fareast-theme-font:minor-fareast;
mso-hansi-font-family:Calibri;
mso-hansi-theme-font:minor-latin;
mso-bidi-font-family:”Times New Roman”;
mso-bidi-theme-font:minor-bidi;}
Késő délután a Városháza mögötti Trombita téren rendezte meg Újpest Önkormányzata hagyományos koszorúzási ünnepségét. Márai Sándor: Mennyből az angyal című versét Helyei László színműv
ész tolmácsolta, majd dr. Sipos Lajos egyetemi tanár, Újpest Díszpolgára osztotta meg az eseményhez méltó gondolatait a megjelentekkel. Az ünnepség végén a résztvevők elhelyezték a megemlékezés koszorúit.
A Politikai Foglyok Országos Szövetsége október 31-én a Megyeri temető ’56-os emléktáblájánál emlékezett meg a forradalom hőseiről.
Normal
0
21
false
false
false
HU
X-NONE
X-NONE
MicrosoftInternetExplorer4
/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-style-parent:””;
font-size:11.0pt;”Calibri”,”sans-serif”;
mso-fareast-“Times New Roman”;
mso-bidi-“Times New Roman”;}
Tisztelt Emlékezők! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
1956. október 24-én, érettségire készülő diákként minden nap ezen a téren álltunk a barátommal. A tér tele volt újpestiekkel. Együtt hallgattuk a városháza erkélyéről a szónokokat. Jól emlékszem az Újpesti Forradalmi Bizottság mindkét elnökére. Dr. Rajki Márton halk szavú, megnyerő, 50-es éveiben járó ügyvéd volt az egyik, a másik Kósa Pál, fiatal, rokonszenves, energikus asztalosmester. Nyugalomra intették az embereket, a rend, az igazság és az erkölcs fontosságát emlegették, erős érzelmi töltéssel amellett érveltek, hogy a nép forradalmát nem lehet beszennyezni, senki nem ítélkezhet senki felett. A jövőt, mondták, a mindenkire egyformán érvényes erkölcs szabályai szerint kell majd berendezni.
Az emberek a rettegés évei után bizakodtak, mosolyogtak egymásra, segítették egymást. Soha olyan szeretetet nem éltünk meg, mint azokban a napokban! A soklakásos újpesti házakban a fiatalok lehordták az idősebbeknek a szenet és a fát a kamrából, bevitték az udvar közepéről a vödör vizet, bevásároltak helyettük. Beszélgető csoportok alakultak mindenütt, mindenki reménykedett. Azt várták az emberek, hogy ami jó volt, az megmarad. Köztulajdonban maradnak a nagy gyárak, mindenkinek biztosítja az állam az egészségügyi ellátást és az oktatást. A Váci úti üzemekben és a Fóti úton túl, a Béke Mgtsz-ben hozzáértők fogják irányítani a munkát, az emberek majd maguk választják meg a művezetőt, a részlegvezetőt, az iskolák és a kórházak igazgatóit, a politikai konjunktúralovagok eltűnnek, mindenki szabadon és lelkiismerete szerint dönt, amikor szavazni és választani kell. Megnyugtató volt, igen megnyugtató volt október legvégén, a többpárt-rendszer meghirdetése után a frissen megalakult Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkárának, Kádár Jánosnak a rádióbeszéde, aki hangoztatta: pártja nem lesz a hatalom birtokosa, kis párt lesz, de becsülettel és tisztességgel fogja képviselni a demokratikus szocializmus eszméit, és a munkásosztály érdekeit. Akkor azt hittük, soha nem fogunk félni. Soha nem kell majd félnünk.
A sokat megélt idősebbek azonban nem osztoztak a felhőtlen örömben. Azt hangoztatták: Magyarország sorsát a nagyhatalmi érdekek döntötték el 1849-ben, 1920-ban, 1948-ban, az Amerikai Egyesült Államok, bármint mondanak is a rádióban, nem fogja kockáztatni a Jaltában kialakult politikai rendet, mely Magyarországot a Szovjetunió érdekszférájába sorolta. Napokon belül itt lesznek a szovjet tankok, mondták. A világbirodalom nem engedheti meg a határainál, hogy egy kis nép akár a legkisebb korrekciót is végrehajtsa az általuk elgondolt politikai rendszeren.
Jól emlékszem 1957. május 1-re is. Ott voltam a Hősök terén. Az emberek nem akarták az 1956. október 23-a előtti rend visszaállítását. Mindenki tudta, nem Kádár János hívta be a szovjet csapatokat, őt szovjet tankon hozták Budapestre, s csupán elvállalt egy szerepet. Azt hittük, nem felejtette el, hogyan csukták börtönbe, miként alázták meg. Azt gondoltuk, igen, azt gondoltuk, amit egy népellenállással nem tudott elérni, azt majd eléri okos politikával.
A pár napra hatalmukat vesztett megyei és járási párttitkárok, laktanyaparancsnokok és gyárigazgatók azonban, akik november 4-én hajnalban fellélegeztek, kiszolgálva a politikai tőhatalmat, ismét létrehozták az 1945 utáni hírhedt népbíróságokat és kegyetlen megtorlásba kezdtek. Decemberben a békésen tüntető salgótarjáni, miskolci, egri, mosonmagyaróvári felvonulókra lövettek. Tőrbe csalták és elhurcolták az Újpesti Forradalmi Bizottság tagjait. Bebörtönözték a forradalmi napokban bármilyen szerepet vállalt munkásokat és fiatalokat. 1958-ban kivégezték Nagy Imrét, Maléter Pált, Gimes Miklóst. 1959-ben az Újpesti Forradalmi Bizottság két elnökét, Dr. Rajki Mártont és Kósa Pált, és a bizottság tagjai közül Csehi Károlyt, Koszterna Gyulát, Somlyói Nagy Sándort és Gémes Józsefet. 350 személyt végeztek ki az országban, 22 ezer embert ítéltek börtönbüntetésre, 13 ezret bírósági tárgyalás nélkül csuktak börtönbe. A párt magánhadserege és a besúgók hálózata jelentette a rendszer legfőbb támaszát. Közben – látszólag – megkezdődött a gazdasági-társadalmi konszolidáció. Ennek azonban iszonyú ára volt. 1970-ben már 0,8 milliárd dollár volt az államadósság, 1975-re elérte a 3,1 milliárdot, 1980-ra pedig 9,1 milliárdra ugrott ez az összeg. A magyar ipar teljes exportja ekkor már nem fedezte az adósság-terheket! A konszolidációnak tekintett időben, melyre – nem ismerve az ország romba döntésének tényeit – sokan még ma is nosztalgiával emlékeznek vissza, Magyarország a népek versenyében a perifériára szorult.
Aztán jött 1989. A világ nem úgy alakult, ahogyan az 1956. októberi napokban reméltük. Németh Miklós kormánya azonnal eladott nagy vállalatokat, köztük az Egyesült Izzót, telekáron, ahogyan a GE középvezetői közül az egyik magánbeszélgetésben elmondta a barátomnak. Privatizálták a prosperáló mezőgazdasági nagyüzemeket és iparvállalatokat, megszűnt a nálunk és a világon mindenhol bevált termelés-feldolgozás-értékesítés egységes hálózata. Versenyfutás kezdődött újból a politikai jelszavak és a gazdasági racionalitás között. Újpesten bezártak üzemek, eltűnt a munkahelyek óriási többsége, az új tulajdonosok kifizették 52-54 éves emberek előnyugdíját, iszonyú terheket róva pár év múlva a magyar államon. Az országban egymással szembeálló politikai csoportok ugyanakkor harcot kezdtek a másik lejáratásáért. Megint felértékelődött a politikai lojalitás; a szaktudás és az alkalmasság háttérbe szorult. Elfelejtődött, hogy a politikai hatalmat az országgyűlésben éppúgy, mint az önkormányzatban csak hozzáértéssel, tisztelettel, alázattal lehet gyakorolni. A másik ellehetetlenítésével és mániává növő küldetéstudattal nem. Hamis, vagy erkölcstelen döntésekkel sem. Ami az emberek erkölcsi érzékét sérti, az rombolja a közbizalmat.
Ma az emberek nem mosolyognak egymásra, nem állnak meg beszélgetni. Az emberek megint félnek. Féltik állásukat, féltik az egészségügyi ellátást, féltik az iskolákat, féltik a nyugdíjak értékállóságát, féltik lányaikat és fiaikat a külföldi munkavállalástól. Félnek az utcára szorult palackdobálóktól és autógyújtogatóktól, félnek a vízágyúktól és a kordonoktól. Nem akarnak hozzászokni semmilyen agresszióhoz, a társadalom egyes csoportjait hergelő felvonulásokhoz. Nem tudnak hozzászokni a hajléktalan embertársaik kiszolgáltatottságához és gyötrelmeihez. A mai öregek nagy része nem szeretne fiatal lenni, a fiatalság minden szépsége és öröme ellenére sem.
Tisztelt Emlékezők! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A történelem az élet tanítómestere, tartották a régiek. Nekünk, akik átéltük az elmúlt hetven évet, a történelem azt tanította: csak a szolgáló, tiszta erkölcsre épülhet az ország!
Erre gondolok most, amikor körülpillantok a téren. Most nem vagyunk annyian, mint 52 évvel ezelőtt voltunk. Egyre kevesebben vagyunk. Akik tehetik, azok közül sokan wellness szállókba utaznak ezekre a napokra. A rendfenntartó erők készültségben vannak. Akadnak, egyre többen akadnak, még a parlamenti képviselők között is, akik kétségbe vonják 1956 nemes céljait. Akadnak, akik a rend megzavarására várnak.
Én pedig szeretnék reménykedni. Azt szeretném, ha Újpesten és az egész országban az emberek felemelt fejjel, mosolyogva, félelem és rossz érzések nélkül emlékeznének a mártírokra! Szeretném, ha egymás iránti növekvő bizalommal építenénk a jelent és készülnénk a jövőre! Egy igazságos, reményt és biztonságot adó jövendőre.
Azt hiszem, ma ez 1956 üzenete nekünk. És csak ez az üzenete!
Köszönöm, hogy meghallgattak!