Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kitörésének százhatvanhatodik évfordulójára emlékeztek az önkormányzati ünnepségen a Petőfi-szobornál. Dr. Hollósi Antal országgyűlési képviselő beszédében kiemelte, március 15-e ünnepe volt az, amelyet sosem tudtak elvenni tőlünk. Ugyancsak hangsúlyozta a szellemi szabadság(unk) fontosságát is, amelynek történelmi és mai újjáépülésünket köszönhetjük. Az ünnepi műsort a Bem Néptáncegyüttes, a Tungsram Kodály Zoltán Férfikar, valamint a Könyves Kálmán Gimnázium és a Pécsi Sebestyén Ének-Zenei Általános Iskola műsora színesítette.
Ez az a nap, amit a szívünk mélyén akkor is megünnepeltünk minden esztendőben, amikor nyilvánosan nem lehetett – kezdte beszédét dr. Hollósi Antal, majd kitért arra, hogy a történelem során többféleképpen – hol fegyverrel és megtorlással, hol tiltással, máskor pedig átszínezéssel, kisajátítással próbálták elvenni tőlünk.
Forradalom és szabadságharc: egymástól elválaszthatatlan fogalmak számunkra. A világ nem érti, amikor mi változtatni akarunk, van, akit lenyűgöz, és van, akit aggodalommal vagy irigységgel tölt el. Van, aki részese akar lenni, annyira, hogy kész meghalni is érte, mint a 48/49-es szabadságharc sok-sok nem magyar származású hőse. És van, aki akkor is veszélyt lát benne, ha a föld másik féltekéjén él – folytatta gondolatait.
Dr. Hollósi Antal kiemelte: sohasem számbeli fölényünkkel, hanem egyedi, addig soha nem látott bátor és váratlan, sokszor szemtelenül ötletes húzásainkkal értünk célt és nyertük el a világ elismerését és ugyanez az ötletesség jellemzett minket a huszadik század folyamán és 2010-ben is. Ez a legfőbb erőforrásunk, érdemes továbbra is a magunk útját járni egy olyan korszakban, amelyben a tudás és a szellem ereje ismét felértékelődik – zárta gondolatait Újpest országgyűlési képviselője.
A műsor további részének gerincét a könyves Kálmán Gimnázium hetedikeseinek műsora adta, akik egy filmforgatásba ágyazva elevenítették fel a forradalom eszméjét és mutatták be néhány mondatban a szabadságharc nagy alakjait, köztük Petőfit, Kossuth-ot, Batthyány Lajost és Lebstück Máriát.
Műsorukat követően a Petőfi szobor koszorúzása következett. Az önkormányzat nevében dr. Hollósi Antal Rádi Attila alpolgármesterrel közösen helyezte el az emlékezés virágait, őket pedig több képviselő, valamint civil szervezetek vezetői követték.
A megemlékezés a Szózattal ért véget.
M. Orbán A.
Dr. Hollósi Antal országgyűlési képviselő ünnepi beszéde. Elhangzott március 15-én, a Petőfi szobornál.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ez az a nap, amit a szívünk mélyén akkor is megünnepeltünk minden esztendőben, amikor nyilvánosan nem lehetett.
Március 15-ét mindig el akarták venni tőlünk. Volt, hogy erőnek erejével, fegyverrel, megtorlással, tiltással, vagy álnok kisajátítással, ravasz propaganda trükkökkel, átszínezéssel, vagy egyszerűen csak elhallgatással,de mondhattam volna elhallgattatást is,mégsem tudták elvenni.
Ehhez a naphoz csökönyösen, konokul ragaszkodtunk, megőriztük, megtartottuk a szívünkben minden korban, minden nehézség közepette.
Tisztelt Ünneplők!
Azon a március 15-én, az eső egész nap esett. De a rossz idő már nem tudta feltartóztatni azokat, akik elhatározták, hogy megváltoztatják a világot és kivívják a magyar szabadságot, mert szabad országban, szabad világban akarnak élni.
Ma ismét rájuk emlékezünk, s hőstetteik előtt fejet hajtva ünnepeljük a magyar szabadságot, a 48-as magyarok dicső forradalmát és szabadságharcát.
Forradalom és szabadságharc: egymástól elválaszthatatlan fogalmak számunkra már kisiskolás korunk óta. Ahogy elválaszthatatlan számunkra az érzés, hogy a hazánk megújítására, a nemzet felemelésére szőtt közös terveink és törekvéseink mindig külső ellenállásba ütköznek.
A világ nem érti, amikor mi változtatni akarunk. Különös és idegen más népek számára a mi szabadságunk, ahogy a nyelvünk, az észjárásunk és számos szokásunk, hagyományunk is.
Van, akit lenyűgöz, és van, akit aggodalommal vagy irigységgel tölt el. Van, aki részese akar lenni, annyira, hogy kész meghalni is érte, mint sok-sok nem magyar származású hőse a 48/49-es szabadságharcnak. És van, aki akkor is veszély lát benne, ha a föld másik féltekéjén él.
A magyar szabadság mindig érzékenyen érinti a világot.
Nem könnyű megérteni ennek az okát, de számomra a szabadságharc néhány érdekes eseménye valamit megvilágít abból, hogy mi lehet oly különleges a mi szabadságunk természetében és megnyilvánulásában.
A kis trombitás történetét Krúdy Gyula jegyezte le.
Az egyik huszárszázadnak egy apró termetű pásztorfiú volt a trombitása. Amilyen kicsi volt, olyan erővel tudta fújni, de kis termete miatt mindenki ugratta, nem vették komolyan. Egy este a századnak meg kellett állnia, mert az útba eső várost megszállta az ellenség.
Akkor a trombitás olyat tett, amire senki nem gondolt. Belovagolt éjszaka a városba és teli tüdőből fújta azt az indulót, amellyel a huszárok rohamra szoktak indulni. Végig nyargalt a városon és egy percig se hagyta abba. A vaksötét éjszakában riadtan ébredt föl az ellenség, amely a folyamatos trombitaszót valódi támadásnak vélte és kihátrált a városból,így a huszároké lett a város.
Hasonló példával szolgál az 1848. október 7-én lezajlott ozorai csata. Először ott is hatalmas túlerővel nézett szembe a népfelkelők csekély létszámú csapata.
Ezért azt eszelték ki, hogy nem mennek le a völgybe megküzdeni a horvát sereggel, inkább fölmentek a hegygerincre és ott masíroztak körbe-körbe másfél napon át úgy, hogy a lent táborozó ellenség lássa őket. Vonulással, dobpergéssel, trombitaszóval és kiéheztetéssel ásták alá a horvátok önbizalmát. Így húzták ki az időt, amíg megérkeztek Perczel és Görgey csapatai. És ekkor a csapdába került császári hadosztály letette a fegyvert.
Az 1848-49-es szabadságharcból számos hasonló történet maradt ránk, ezek mindegyike a magyarság különleges képességének és bátorságának állít emléket.
Mi magyarok sohasem számbeli fölényünkkel, hanem egyedi, addig soha nem látott bátor és váratlan, sokszor szemtelenül ötletes húzásainkkal értünk célt és nyertük el a világ elismerését.
„A magyarság magatartása ésszel föl nem fogható, kívül esik a józan, az érdekeket, a következményeket latolgató gondolkodáson. Létét vakmerő harcainak köszönheti” – írja Illyés Gyula.
A bátorság vitt szembe minket mindig a túlerővel, de a sikerhez elővettük a másik képességünket, a páratlan magyar gondolkodást, ha úgy tetszik huncutságot.
Megmutattuk – ahogy az a magyar kultúrkör népmeséiben is mindig megtörténik –, hogy a legkisebb királyfi, a legkisebb kondáslegény túljár a hatalmasok eszén.
Bátorság és lelemény. Én úgy vélem, ez teszi a mi szabadságunkat oly különlegessé. A bátorság úrrá lesz a félelmen, a lelemény pedig a tehetetlenség érzésén. A bátor, leleményes ember így nyeri el magának a szabadságot, hogy ő alakítsa a jövőt, a világot, a maga sorsát. Már akkor is szabadon dönt, amikor olyan célt tűz maga elé, amilyet más nem mer, és olyan úton indul feléje, amelyre más nem is gondolt.
A magyar szabadság nem akkor kezdődik, amikor kivívjuk, hanem már akkor, mikor elkezdünk vívni érte.
Vagyis számunkra a szabadság nem pusztán cél, nem eszmény, hanem mi, magunk vagyunk az.
A szabadság bennünk munkáló, éltető ösztönünk, amit valójában soha, semmivel nem lehet elvenni, kiirtani belőlünk. Hosszabb-rövidebb időre el lehet fojtani, de egyszer csak előtör és olyankor senki és semmi sem állhat útjába. Ezért ragad magával, és ezért riaszt másokat.
„A saját utamat járom.” A krónikák szerint ez volt Gróf Batthyány Lajos jelmondata.
Mi magyarok, ma is a saját utunkat járjuk. Ebben a szellemi szabadságban, a bátorságban és leleményességben van az erőnk.
Ennek a szellemi szabadságnak köszönhetjük, hogy a történelem minden viszontagsága, csapása ellenére ma is itt vagyunk és újra van jövőnk a XXI. századi Európában.
Ennek a szellemi szabadságnak az elnyomatásban töltött évtizedek, sőt évszázadok alatt is megőriztük magyarságunkat. Ez a szellemi szabadság volt az, amely talpra állított minket két világháborút követően, és segített mindannyiszor újrakezdeni és újjáépíteni Magyarországot, 1920 után, 1945 után, 1989 után és 2010-ben.
Mi tudjuk, érezzük, hogy mindenfajta gyakorlati, anyagi szabadság kivívásához a szellemi szabadságunkra van szükségünk.
Ma is ez a legfőbb erőforrásunk. Érdemes tehát továbbra is a magunk útját járnunk, a bátorság és lelemény magyar útját, egy olyan korszakban, amelyben hitem szerint ismét felértékelődik tudás, a szellem ereje.
Hiszek abban, hogyha mi, magyarok a következetesen a magunk útját járjuk, ahogy Batthyány, Petőfi, Széchenyi, a kis trombitás, az ozorai katonák és a mindenkori magyar szabadságharcosok, akkor az előttünk álló korszak, ha esik, ha fúj, a megvalósult és megélt magyar szabadság korszaka lesz. Ez csak rajtunk múlik. Tegyünk érte együtt.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket.