Az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvennyolcadik évfordulójára emlékezett Újpest Önkormányzata a Szent István téren lévő bronz emléktáblánál október 23-án este. Wintermantel Zsolt beszédében többek között kiemelte: szabadság nem létezik közösség nélkül, mint ahogyan a közelmúlt újpesti eredményei sem jöttek volna létre közösség nélkül.
Az ünnepségen a városvezetők mellett a képviselő-testület tagjai, ’56–os veteránok, díszpolgárok, Újpestért díjasok és civil szervezetek képviselői is részt vettek.
A megemlékezés Heltai Jenő Szabadság című versével kezdődött, amelyet László Mária előadóművész mondott el, majd Wintermantel Zsolt lépett a mikrofonhoz.
– Akik ott voltak, azt mondják, semmiért sem adnák, amit akkor együtt átéltek. Több tucat történet szól arról, hogy amúgy szélsőséges nézeteket valló emberek elutasították a szélsőséges megnyilvánulásokat – mondta a polgármester beszédében. Hozzátette: a lehetőség mindig, minden korban nyitva áll az ember előtt, hogy túllépjen saját magán, és ez közösség nélkül nem megy. Úgy fogalmazott: hasonló összefogás zajlott le tavaly az árvízi védekezéskor is, s az elmúlt négy évben az újpesti közösség is megmutatta, hogy az összetartozás felszabadít és erőt ad.
– Ezzel az erővel tudtuk közösen megvalósítani a céljainkat. Azt, hogy saját uszodánk legyen, hogy családi parkunk legyen, hogy megújuljanak óvodáink, iskoláink, a szakrendelőnk és mindaz, amit együtt véghezvittünk – emelte ki.
– Közös célunk hogy Újpest tovább fejlődjön, szépüljön, otthon érezzük benne magunkat és büszkék lehessünk rá. Közös célunk, hogy a hazánk erős és sikeres legyen, olyan ország, ahol minden magyar ember megtalálja a boldogulását – zárta gondolatait.
A beszédet követően Wintermantel Zsolt dr. Hollósi Antallal, az Újpesti Közművelődési Kör ügyvivőjével közösen helyezett el koszorút a városháza falán lévő emléktáblánál, majd önkormányzati képviselők, pártok, továbbá civil szervezetek képviselői, és számos megemlékező helyezte el a megemlékezés virágait és gyújtott mécsest, gyertyát a bronz emléktáblánál.
A megemlékezés a Szózattal ért véget.
MOA
„Megvilágosodott számukra, hogy együtt többek, mint akiknek addig külön-külön hitték magukat”
Wintermantel Zsolt polgármester ünnepi beszéde. Elhangzott: 2014. október 23-án, Újpest Önkormányzata megemlékezésén
Tisztelt Újpesti Ünneplők! Hölgyeim és Uraim!
Engedjék meg, hogy mai megemlékezésünket egy 1956 őszén 19 éves fiatalember szavaival kezdjem:
„Amikor az első vér kicsordult, akkor valahogy a nép eggyé lett. Nem számított, hogy ki kicsoda. Ez egy gyönyörűséges, addig nem tapasztalt és nem érzett, felemelő testvériség-érzés volt… valami csodálatos, katartikus érzés lett úrrá az embereken.
Az első pillanattól nagyon szép volt ez a forradalom. Voltak, akik hazamentek, elővették a szekrényből az ünneplő ruhát, átöltöztek, és így mentek vissza a barikádokra, hogy feltartóztassák az orosz tankokat.”
Így emlékeznek ők, az 56-os magyarok, akik előhívták rejtekéből a szabadságot.
Így emlékeznek arra a néhány napra, amely megváltoztatta az életüket és megváltoztatta a világot. És hozzáteszik, sajnálják, hogy mi, a későbbi nemzedékek, nem éltük át, csak az ő elbeszélésük alapján képzelhetjük el.
Akik ott voltak, azt mondják, semmiért sem adnák, amit akkor együtt átéltek. Ünneplő ruhában a gyilkos erőszak ellen. Megtisztultan a gonosszal szemben.
Több tucat történet szól arról, hogy amúgy szélsőséges nézeteket valló emberek elutasították a szélsőséges megnyilvánulásokat.
Bibó Istvánnál olvashatunk arról, hogy a korábban
vaskalapos kommunista egy diákcsoportban megrendítő, hazafias kiáltványt fogalmazott, egy addig elvakult, rasszista előítéleteket hirdető fiatalember pedig visszautasította a szélsőséges vagy épp antiszemita jelszavak felolvasását.
Valami történt, ami igazi erőt adott, és megszelídítette a szélsőségeket, lefegyverezte az előítéleteket.
Valami megvilágosult az 56-os magyarok számára. Megvilágosodott számukra, hogy a nemzet, amelyhez tartoznak nem egy legyengült, elnyomott, kifosztott, rongyokba öltöztetett, másodrendű nép, aminek addig látták magukat, hanem az a büszke, bátor, egységes és nagyra hivatott európai nemzet, ami a szívükben él.
“Ennek a forradalomnak volt valamiféle olyan közszelleme, amelyik úgy irányította az embereket, hogy azok észre sem vették. Itt volt egy közszellem, amelyik több volt az embereknél… én is egyike vagyok azoknak, akiket ez a közszellem arra indított, hogy saját magukon túl tudjanak lépni”. – írta Bibó István.
Megvilágosodott számukra, hogy együtt többek, mint akiknek addig külön-külön hitték magukat.
Tisztelt, Hölgyeim és Uraim!
Én nem lehettem ott, nem élhettem át. De hiszem és tudom, hogy a lehetőség mindig, minden korban nyitva áll az ember előtt, hogy túllépjen saját magán. És azt is gondolom, hogy ehhez mindig közösség kell. Egyedül nem megy.
Ahogy egy másik ’56-os fiatalember később a könyvében leírta, ő azt élte át, hogy a szabadság ott járt-kelt közöttük 1956 őszén, Budapesten. Sorban állt a boltok előtt, ahol kenyeret osztogattak; leült a családi asztalokhoz, mikor eljött az étkezés ideje; megjelent a hivatalokban, a füsttől ragacsos pályaudvarokon, a kocsmák bánatos fémpultjainál, s mikor megjelent valahol, az emberek fölálltak és elkezdték énekelni a Himnuszt.
Én nem lehettem ott 56-ban, de mégis láttam hasonlót és éltem át ehhez hasonlót – múlt év tavaszán, az árvíz idején – a gáton. Láttam, ahogy közismerten szélsőjobboldaliak, volt gárdisták és romák adják egymásnak kézről kézre a homokzsákokat, aztán fáradtan leülve cigarettával kínálják egymást.
Láttam az idős urat, amint kávét töltött termoszból a haragosának, akivel évek óta perlekedik. Én ott láttam a szabadságot és éltem át olyan fölemelő érzést, amilyenről az 56-os hősök beszélnek. Vagy amikor az olimpikonjainkat ünnepeltük együtt a Bajnok Teraszon.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Négy éve vagyok Újpest polgármestere, és ez az elmúlt négy év megerősített abban, hogy egy nemzetnek, és egy városnak is legnagyobb kincse a közösség, mert a szabadsághoz közösség kell.
Egy lakatlan szigeten senki sem lehet szabad, csupán magányos.
Az elmúlt négy évben a mi közösségünk, az újpesti közösség is megmutatta, hogy az összetartozás felszabadít és erőt ad. Erőt, amellyel sikeresebbé válhatunk. Ezzel az erővel tudtuk közösen megvalósítani a céljainkat! Azt, hogy saját uszodánk legyen, hogy családi parkunk legyen, hogy megújuljanak óvodáink, iskoláink, a szakrendelőnk és mindaz, amit együtt véghezvittünk.
Emberek vagyunk, hibákkal, előítéletekkel, rossz szokásokkal, de ha szembenézünk önmagunkkal, ha képesek vagyunk magunkban is meglátni a hibát és a másikban keresni a jót, akkor túl tudunk lépni saját magunkon. És akkor megnyílik előttünk egy új világ.
Akkor szembeszállunk a túlerővel, letörjük a diktatúra bilincseit, legyőzzük az árvizet, akkor nagy közös célokat tűzünk magunk elé, és vállvetve tudunk küzdeni értük. Akkor meg tudjuk védeni magunkat, közösségünket és közös értékeinket.
Úgy hiszem, ’56 októbere egy kivételesen letisztult pillanat. Ahol megjelent a magyarság igazi karaktere. A bajban, legnehezebb időkben ez mindig megmutatkozik.
De nem csak a különleges helyzetekben van erre szükség, hanem a mindennapi életben is.
Az élet harc. Mindenért meg kell küzdenünk. Ma is vannak nagy célok, és ma is folytatunk nagy küzdelmeket. Közös célunk hogy Újpest tovább fejlődjön, szépüljön, otthon érezzük benne magunkat és büszkék lehessünk rá.
Közös célunk, hogy a hazánk erős és sikeres legyen, olyan ország, ahol minden magyar ember megtalálja a boldogulását.
Látjuk, hogy ma is kell küzdenünk az ország gazdasági függetlenségért, azért, hogy mások ne nyerészkedjenek rajtunk igazságtalanul, hogy ne kelljen a magyar családoknak telhetetlen külföldi nagyvállalatok profitját fizetni. Hogy ne akarjanak mások messziről beleszólni a mi dolgainkba, a mi életünkről, ne hozzanak döntéseket más nemzetek fiai más országokban.
Ezekben a mindennapi küzdelmekben is csak akkor lehetünk sikeresek, ha engedjük, hogy az az ’56-os közszellem irányítson, amelyről Bibó István beszélt, és ami hozzásegít, hogy túllépjünk saját magunkon, és többé váljunk.
Én hiszek abban, hogy mi is átélhetjük a forradalmárok szabadságát, és nem csak a bajban, nem csak a forró pillanatokban, nem csak a gonosz tankjai ellen vonulva, nem csak természeti csapások idején. Hanem mindenkor, amikor sikerül túllépni saját magunkon és egymás felé fordulni.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Mi, újpestiek, mi, magyarok, tudjuk, mit jelent a szabadság, mert megküzdöttünk érte. A mai napon a szabadságot ünnepeljük, amelyet féltenünk, óvnunk kell ma is. Sokan az életüket adták Magyarország szabadságáért, tartozunk nekik annyival, hogy míg élünk, és míg világ a világ óvjuk, féltjük és teljes tartalmában megőrizzük! Ne hagyjuk kihunyni 1956 lángjait!