A főváros 150. születésnapjának alkalmából jelenik meg novemberben a Budapest Nagyregény, melynek 23 fejezete az egyes kerületek történelmét, legendáit, helyi jellegzetességeit eleveníti fel prózán keresztül, neves kortárs szerzők tollából. A IV. kerületről szóló fejezet szerzőjével, Tompa Andreával beszélgettünk, akit az olvasóközönség többek között a Haza és a Sokszor nem halunk meg című regényeinek köszönhetően ismer. A kolozsvári születésű írónő 2009 óta él Újpesten.
– A Budapest Nagyregény honlapján olvasható bemutatkozásodban „messziről jött emberként” jellemzed magadat. Kolozsváron nőttél fel, az egyetem miatt költöztél Budapestre, semmilyen múltbéli szál nem köt a fővároshoz, sem Újpesthez. Hogyan került mégis Újpest az életedbe?
– Amikor Újpestre érkeztem, már majdnem két évtizede éltem Budapesten. A férjemmel együtt kerestünk közös otthont, ahová összeköltözhetünk; neki nagyon konkrét elképzelései voltak arról, mennyire akar a természethez közel lenni, nekem ugyanakkor fontos volt, hogy ne legyünk nagyon messze a belvárostól. Akkoriban még elég sok színikritikát írtam, gyakran jártam színházba, előadás után, este 10-11-kor pedig már nem igazán szerettem volna hazavonatozni, ezért a Budapesten kívüli helyek kiestek a szórásból. Egyszer a IV. kerületben bicikliztünk, amikor teljesen véletlenül megláttunk egy kerítésen egy telefonszámot. A kerítés mögött egy lebontásra ítélt ház roskadozott egy telken; felhívtuk a tulajdonost – egy ír férfit –, aki építési telekként szerette volna értékesíteni az ingatlant, mi viszont ránéztünk és azt mondtuk, tetszik.
Nagyon hívogató volt a ház is, a környék pedig, ahol most lakunk, valahogy emlékeztet arra, ahol felnőttem: tömbházak, kis egyemeletes házak, kertek, kisvárosias, már-már falusias környezet. Számomra ez nagyon otthonos, nem is tudnám magam jól érezni a – mondjuk így – elit kerületekben. Nem ilyen az identitásom, nem ilyen közegből jövök, nem ilyen emberekkel érintkezem. A legjobb persze Újpestben a természet közelsége. Imádom a Dunát, a Népszigetet, a Farkaserdőt, a patakpartot. Misszióm is, hogy minden ismerősömet elhívom a Népszigetre. Újpesttel kapcsolatban rengeteg előítélet él az emberekben, akik nem is jártak itt soha – messze van, nincs itt semmi –, én pedig szeretném ezeket a tévhiteket lerombolni.
– Hogyan jött a megkeresés és miért éppen te kaptad a feladatot, hogy Újpestről írj?
– Minden szerzőnek, akit felkértek, három kerületet kellett mondania és a szervező dramaturgok döntötték el, melyikről írjon. Amikor felhívtak, mondtam, igen, érdekelne Újpest, másik kerület viszont sokáig egyáltalán nem jutott eszembe. Végül nagy nehezen kinyögtem, hogy Rákospalota, amit kicsit ismerek, át szoktam látogatni oda, több szempontból hasonlít is Újpesthez. Azért mondtam rögtön igent a felkérésre, mert egy évvel korábban már elkezdtem dolgozni egy másik újpesti projekten, ami egy interjúalapú színpadi szöveg lett volna, erős kötődéssel ehhez a városrészhez, de végül nem írtam.
Elég sokat kutattam hozzá, emiatt úgy éreztem, lenne mondanivalóm erről a helyről; igaz, hogy csak tizenöt éve élek itt, de az már valamennyire megragadható idő. Végül eljutottam oda, hogy ha nem Újpestről írok, inkább nem is akarok részt venni a projektben. Nem lepődtem meg, hogy végül megkaptam Újpestet, hiszen rajtam kívül nem sokan akarták ezt a városrészt. Nyilván azokért a kerületekért volt nagyobb verseny, ahol több író él – a 13. kerületben szinte minden második lakásban egy író lakik (nevet).
– Milyen szempontok alapján kellett megalkotnod a történetet? Hogyan zajlott az írás folyamata?
– Voltak fontos kikötések. Például legyen a szövegben legalább kettő, a kerülethez kötődő, ma is meglévő és felismerhető helyszín. Ez már eleve behangolja a szöveget arra, hogy a valóságban kell gyökereznie; persze, jöhetnek ufók meg bármik, de annak is kell, hogy legyen egy valóság dimenziója. Szintén fontos szempont volt – ez már nehezebb kihívás –, hogy a szöveg két idősíkban játszódjon, legyen egy jelenbeli és egy múltbeli szál, melyek egyaránt valamilyen módon kapcsolódnak a városrész életéhez. Plusz volt egy olyan kérés a szerzők felé, hogy kapcsolódjunk egymáshoz valamilyen szinten, bizonyos motívumokat, elemeket próbáljunk átemelni egymástól, a szövegek kiadjanak egy laza regényszerűséget. A múltbeli történethez elég sok segítséget kaptunk, várostörténeti dokumentációkat, helytörténeti anyagokat bocsátottak rendelkezésemre a szervezők, de voltak úgymond maszek segítőim is, újpesti helytörténész ismerőseim, akiktől bármikor kérdezhettem, ha valami az eszembe jutott és igyekeztek a legjobb tudásuk szerint válaszolni.
– Elárulhatsz valamit az újpesti fejezet cselekményéről?
– Nagyon érdekelt az, amiről az előbb picit már beszéltem, hogy feltárjam és kicsit irtsam az Újpesttel kapcsolatos előítéleteket. A szereplőm egy „messziről jött ember”, akit kihelyeznek ide a munkája okán és hihetetlenül dühös a főnökére, amiért volt pofája őt ide küldeni. A kérdés, mi történik azzal az emberrel, aki hozza az előítéleteit, a frusztrációját, milyen találkozási lehetőségei vannak az ilyen személynek. Egy nagyjából 24 óra alatt lezajló történetet írtam meg, melyben elég sok a felismerhető helyszín, nagyon fontos szereplő a Népsziget, az ottani állatok, kecskék, kakasok, malac, a kidobott állatok, amikről nagyon sok konkrét történetet ismerek. A főhősnek belül is meg kell ide érkeznie, persze, nyilván nem lesz szerelmes ebbe a városrészbe, az hiteltelen lenne 24 óra alatt, de mégis valamilyen találkozás megdöbbenti őt, ráébreszti arra, hogy tévedett.
A másik idősíkom az elhurcolt újpesti zsidósághoz és az ő emlékezetükhöz kötődik. Ezt az ötletet egy érdekes felfedezés adta, kiderült, hogy Újpestről majdnem számszerűen pontosan ugyanannyi zsidót hurcoltak el, mint Kolozsvárról; ez az én kötődésemet is nagyon személyessé teszi a városrészhez, születési helyem ebből a szomorú szempontból is nagyon hasonlít Újpesthez. Fontos hozzátennem – remélem, nem veszik le ezért a fejemet –, hogy sem én, sem a szerzőtársaim nem PR-osok vagyunk, a szövegeknek nem város imázs a céljuk, sőt, előszeretettel világítunk rá a városrészeket érintő problémákra. Konkrétan például, hogy miért nincs normális, nem fizetős WC a Népszigeten; de ez az illemhely mizéria egész Budapestre jellemző.
– Miért ajánlanád a leendő olvasóknak a Budapest Nagyregényt?
– Szerintem nagyon érdekes lesz majd az olvasóknak összehasonlítani azt, hogy ők hogyan érzékelik, hogyan látják ezt a helyet, ezt a sok különböző kerületet azzal, ahogyan a kortárs írók érzékelik azt. Megjelennek-e azok a személyes kapcsolódások, amelyek számunkra fontosak, vagy épp ellenkezőleg, valamilyen hiányt érzünk, nem tudunk azonosulni ezekkel a szövegekkel. Ritkán tudnak ennyire direkten reflektálni kortárs szövegek egy városra, visszatükrözni azt, amiben vagyunk, azokat a feszültségeket, ellentmondásokat, amiket látunk magunk körül. A magyar kultúra szeret leszakadni a valóságról; sokszor nagyon áttételes a kapcsolata a valósággal. Ez a könyv a felismerhető helyekkel és idősíkokkal talán azt próbálja generálni, hogy direktebb kapcsolódásaink legyenek. Én is kíváncsian várom, hogy mit sikerült létrehoznunk.
Kósza gondolat és nyilván nem a Budapest Nagyregény projekt keretein belül megvalósítható, de érdekes volna kifejezetten újpesti szövegek megalkotásával foglalkozni, hogy jöjjenek létre erről a városrészről olyan kortárs irodalmi, akár színpadi szövegek, melyek képesek reflektálni a múltra, a jelenre, Újpest viszonyára a fővárossal, a nagyvárossal. Bennem van vágy arra, hogy ilyen szövegeket olvashassak; nem arra, hogy én írjam meg őket, ezt nem biztos, hogy szeretném, hanem hogy olvashassam őket.
Rudolf Dániel