Áldozat

Mindehhez egy kellően száraz rizling, esetleg egy kellemesen gyümölcsös rozé, előtte kissé karcos pálinka, persze csak ha az illatok és a látvány ellenére is csekély még az étvágy. Tán a leginkább várt húsvéti pillanatom ezen finomságok elfogyasztása, persze békés családi körben. Daliásabb ifjúkoromban még a locsolkodás enyhén barbár rítusát is igen kedveltem, de idővel rájöttem, hogy a barackízű szeszesital kora hajnali elfogyasztása inkább áldozat, semmint élvezet. Holott pont ebben rejlik a titok. Hogy az élvezet az áldozattal együtt teljes. Mert aztán arra is ráébredtem, hogy ez a szerényen hedonista húsvéti menü úgy még ízletesebb, ha az ünnep előtti negyven napban némileg megtartóztatjuk magunkat, ellenállunk bizonyos csábításoknak, lemondunk némely élvezetekről, vagyis áldozatot hozunk. Egyrészt így válhat evilági lakománk szakrálissá (latin sacrificium magyarul annyit tesz, hogy áldozathozatal), hiszen a húsvét mégiscsak a kereszténység legnagyobb ünnepe: az emberré lett Isten az életét áldozta a többi emberért, majd az örök élet reményét adva feltámadt. Az áldozat a legfőbb kapcsolat a hívő vagy a hinni vágyó ember és valamely transzcendens erő között, ez a mindenkori kérés az Istenhez, vagy az istenekhez. Az áldozatfelmutatás a veleje minden vallási szertartásnak, mióta világ a világ. Másrészt – ha eltekintünk a szakralitástól, tisztelve, akik nem hisznek az ilyesmiben – az áldozat, a lemondás kiemel a hétköznapokból, túlmutat a hívságainkon, ráébreszt a gyarlóságunkra, végességünkre. A böjt lényege manapság már nem az, hogy betartsunk bizonyos erre vonatkozó regulákat, hanem inkább az, hogy átmenetileg lemondjunk valamely számunkra fontos dologról, akár valamiféle kulináris élvezetről. Acélozza a szervezetet, a jellemet, büszkeséggel tölt el, ha sikerül, és még a sonka is finomabb tőle. Jó étvágyat!