Harminc évvel a forradalom után kézről kézre járt egy illegális újság Újpesten. A Beszélőben egy olyan ember szavait olvashatták, akit örök hallgatásra akart ítélni a diktatúra. Az akkor már három éve elhunyt Péterfi Miklós a síron túlról emlékeztetett a szabadság csodás, de hamar elillanó napjaira.
Péterfi munkáscsaládból származott, édesapja a világháború idején részt vett az illegális kommunista mozgalomban. A kiépülő diktatúra paranoiás légköre hamar utoléri családját is. Apját kizárják az állampártból, így ő sem jut ki Moszkvába tanulni. Utólag hálát ad a sorsnak, hogy nem az idegen janicsárképzőbe, hanem a forradalom bölcsőjévé váló Műegyetemre kerül. Az ötvenes években végleg elfordul az egyre embertelenebbé váló rendszertől, még egy „osztályidegennek” nyilvánított lányt is elvesz papíron, hogy kifogástalan munkáspedigréjével megmentse a kitelepítéstől.
1956 október 23-án együtt vonul a tüntetőkkel a Kossuth térre, majd a Rádióhoz, pár nappal később már az egyetemisták képviseletében az Újpesti Nemzeti Bizottság tagja. Annak a szervezetnek, amely a budapesti kerületek közül – ha nem az egész országban – a leghatékonyabban, leghumánusabban szervezte meg az új rendet. Napi húsz órákat tölt ébren: szervezkedik, rohangál, élelmet oszt, külföldi kapcsolatokat keres, börtönt szabadít fel, fegyveres ellenállást szervez, matrózokat állít át, ávósokat kerget – de nem bánt senkit. Sőt, minden alkalommal megakadályozza az önbíráskodást, a bosszú szellemének elszabadulását. Ez persze majd nem okoz álmatlan éjszakákat azoknak, akiket megmentett vagy átállított, aztán a szabadságharc leverése után ellene tanúskodnak a perben, amelyben halálra ítélik, s kegyelemből 12 év után szabadulhat.
Motivációjáról így vallott: „Nemcsak történelmi tragédiáink, történelmi múltunk, történelmi határaink, magyarságunk, nemzeti önérzetünk tökéletes megtagadása volt társaim és magam számára az egyik komponense annak, ami belevitt a forradalomba (…) de főképp az, hogy emberi lényemben akartak megváltoztatni, hús-vér magyar proletárkölyökből pravoszláv tébolydából kikerült félhülyét akartak csinálni.” Ennél szebben és természetesebben aligha lehetne összefoglalni ’56 szellemiségét: a „hús-vér magyar proletárkölyköknek” ugyanúgy fájt a baloldali eszmék meggyalázása, a nemzeti érzés lábbal tiprása, a tabuvá tett Trianon és az egyéniség megtörése, a szabadság elfojtása. Azok az értékek, amelyek ma végzetesen megosztják az országot, akkor egyesítették. „Ami magyar, legyen magyar, ami szocialista, az legyen szocialista, ami szabad, az legyen tényleg szabad!” – foglalta össze a forradalom céljait Péterfi. Ugye, mennyire egyszerű ez? És ma mégis milyen pokolian nehéz tud lenni. S ki tudja: vajon ilyen tiszta és világos maradt volna ez a gondolat, ha a forradalmat nem fojtják vérbe? A november 4-én bedübörgő szovjet tankok országszerte és itt, Újpesten is megállították ezt a gyönyörű és felemelő filmvetítést. Múltunk vásznán azóta is kimerevített képkockaként feszül a 12 napos csoda. Borzalmas tragédia, hogy így történt – de így legalább elrontani se volt mód. Így hat évtized múltán is van hova visszanyúlnunk olykor reménytelennek tűnő megosztottságunkban. Már csak ezért is megérte a „magyar proletárkölykök” áldozata. Örök dicsőség és hála nekik.
Balogh Gábor