Apámék 1942-ben költöztek Csikágóból, a Nefelejcs utcából Újpestre, a Duna közelébe, a Levente utcába. Ez a Csikágó nem Amerikában volt, a Keleti pályaudvar környékét nevezték így, ahol „jasszok”, azaz városi csavargók, zsebesek, simlisek, sittesek, piti bűnözők uralták a környéket. (Azért volt kivétel is, az említett Nefelejcs utcában működött Róth Miksa műhelye, ahol a gyönyörű, színes üvegablakok készültek.)
Amint írtam volt, apámék a Levente utcába költöztek, ami korábban Lőwy Izsák utca volt, Újpest első zsidó törvénybírójára emlékezve. A zsidótörvények után lett Levente utca, a háború után pedig Ságvári utca, a kommunista mártírról elnevezve. A rendszerváltás után újra Lőwy Izsák utca lett. E kis utcácska nevében benne van szép hazánk huszadik századi története.
Nagyapám még a Monarchiában született, 1894-ben a Felvidéken, Privigyén (ma Prievidza, Szlovákia), természetesen magyar állampolgárként. Aztán rossz idők jöttek. A trianoni békediktátum előírta, hogy az újonnan létrejött államok lakosai automatikusan az új állam állampolgárai lesznek. Így lett nagyapám, nagyanyám és apám csehszlovák állampolgár. Ha magyar állampolgárok akartak maradni, azt kérvényezni kellett, ezt nevezték optálásnak. Nagyapám annyira rühellette a hivatalokat, hogy nem optált, az sem tudta mi az.
Ezt a sok okosságot Duray Miklós tanulmányából vettem. Duray, az író és politikus, a csehszlovák kommunista hatalom ádáz ellenfele volt, nemzetközi hírű ellenzéki. A rendszerváltás után a szlovákiai magyar közéletben töltött be fontos szerepet. Most januárban temették, 77 évesen, szülővárosában, Losoncon.
Az Újpesti-öböl, háttérben a lerombolt vasúti híd (Fotó: Fortepan)
Ott tartottunk, hogy nagyapám nem optált, így ő és a család maradt csehszlovák állampolgár, amiről ő mit sem tudott. Snájdig ingatlanügynök ficsúrként girardi szalmakalapban járta a Váci utcát, miközben sétabotját forgatta és hajtotta a nőciket. (Az ébenfa sétabot, ezüst fonattal, ma is ott lóg a falamon, rajta egy kis embléma, ezzel a szöveggel: Kígyó utca 4. Nem lehetett olcsó mulatság.)
És akkor jöttek a zsidótörvények, mindenkinek a dédszülőkig visszamenően igazolnia kellett származását. Az iratokból derült ki számukra, hogy a család csehszlovák állampolgár. Ekkor előírták számukra, hogy mint idegen állampolgárok, költözzenek el a fővárosból. Nem mentek messzire Budapestről, az akkor még önálló Újpestre.
Aztán jött egy szörnyű közjáték, amit úgy hívnak, hogy második világháború. Az oroszok ’45 január 10-én jöttek be Újpestre. Nagyapám, felvidéki származása okán gagyogott valamit szlovákul, akkor még úgy mondták, tótul, ami szláv nyelv, így valamennyire el tudott beszélgetni a ruszki katonákkal. Később jelentkezett a helyi városparancsnokságon, és akkor derült ki, hogy nagyapám, apám is egy győztesnek számító ország, Csehszlovákia állampolgára. Kapott is erről egy orosz nyelvű igazolást. Attól kezdve nagyapám peckesen járt az Árpád úton, elkerülte, hogy davajgitárral málenkij robotra hajtsák. Ekkora mázlink nem is lehet, mondta nagyapám somolyogva, és tizenhat éves apám kihúzta magát, mint háborús győztes.
Majláth Mikes László