Mindenki emlékszik az első iskolájára, minél inkább múlik az idő. Az én első iskolám Újpesten volt, az Attila utcában. Szép épület, ma is áll, de ki tudja, meddig? 1902-ben kezdte működését általános iskolaként, és 2008 szeptemberében mint Bródy Imre Gimnázium fejezte be küldetését.
Az egyemeletes, magyar szecessziós, lechneri stílusú épület Baumgarten Sándor és Herczegh Zsigmond, a korszak két kiváló építészének tervei szerint készült, és műemléki védelem alatt áll. Korosztályom 1952-ben lépte át a kapuját, és nekünk 1960-ig a világot jelentette. Az olvasás, írás és számolás megtanulását, az udvari focizásokat és első szerelmeink nyiladozását. Azt is hihetné valaki, hogy az „Attilának” köze nem volt a 10-es villamoshoz. De volt. Az Árpád út villamospályájához mindennek és mindenkinek volt köze. Ott mentünk le a Dunához, vagy fel, az Állami felé. Suli után ott fogytak el a szegényebb és verekedősebb srácok a földszintes bérházak rengetegében, meg ott futottak át a lányok a síneken, akik a Mahart-házban laktak. Mert akik a másik sárgában, azok addigra már otthon voltak, hacsak a sarkon lévő homokozóban nem volt valami verekedés. Szóval ez év nyarán (2014) hívnak, hogy telefonon keresnek Kaliforniából. Ki az isten? Kaliforniából? Férfihang, pár szót váltunk, és már minden tiszta: az Attilában, alsó tagozatban osztálytársak voltunk Banás Lajossal, Gyűszű Margit osztályában. Ő volt a telefon túlsó végén. Elküldték neki az Újpesti Naplót, amelyben az „Alsó tagozat, felsőfokon” rész jelent meg, s abban megtalálta a nevét. A „kis Banás” csenevész, rossz kis kölök volt, és rondán beszélt. Be is hívatták az apját, hogy tanítsa rendre a fiát. Megtörtént. Egy napon hazafelé menet Lajos valamit megint elkanyarított, magyarosan. Ekkor a hátunk mögül érces férfihang – az apja – rivallt rá: az isten erre meg arra, Lajos (ami ez után következett, azt csak 18 éven felüliek olvashatnák szülői felügyelet mellett), te csak rondán tudsz beszélni? Csak rondán tudott. A telefon után üzeneteket váltottunk, hívtuk egymást, mondta, hogy jönnek látogatóba, találkozzunk. Úgy legyen, mondtam, és úgy lett. Ugyancsak volt osztálytársunkkal, Völgyi Lacival lejöttek Debrecenbe, és ötvennyolc (!) év után találkoztunk. Nem nőtt meg, nem lett egy szépfiú, de nem beszélt csúnyán. Ötvenhatban disszidáltak, azóta Amerikában él, családja van, és újságírással (is) foglalkozott. Nyugdíjas. Aztán felvetődött, hogy csináljunk egy attilás találkozót jövő tavasszal, ameddig áll az épület, és próbáljunk összejövetelt szervezni az „Attila”emlékére.
RÉTI JÁNOS