Számomra nehéz erről a témáról írni, hiszen a forradalom idején még nem éltem. Abból a szempontból viszont a részesének érzem magam, hogy a családunk sorsának alakulása ott és akkor dőlt el,amikor az utcáról visszafordultak csomagjaikkal, úton egy ismeretlen világ felé, a jövőjüket féltve. Most, hogya negyedik generációként emlékezhetek meg azokról az időkről, mély büszkeséggel tölt el a családom tagjainak döntése, tetteik, összetartásuk, a bátorságuk és emberségük.
A szovjetek bábjai által meghatározott társadalmi felosztásban a családomat az osztályidegenek közé sorolták. Ennek oka a dédpapám német származása és a dédmamám értelmiségi kötődése. Akkorra már három gyermekük született, közöttük a nagymamám is, aki akkor még csak ötévesvolt. A család egy romos, Üllői úton lévő kis házban élte a kitelepítettek életéta Mária-Valéria telepen. A kis ház környezete egyáltalán nem sugallt biztonságot, idegennek érezték a környezetet. Mindenhol szemét, mocsok, zsúfoltság. Rengeteg család lakott egymás mellett.A forradalom idején a nagymamám visszaemlékezése szerint a sok bajból ő sok mindenre nem emlékezett, de egy kép mind a mai napig előtte van, amint az óvoda felé menet látottakasztott embereket a fákon lógni. Hiába kérdezte a szüleit, hogy ez miért van, csak azt a választ kapta, hogy ne nézzen arra és menjen tovább. Ami még emlékében megmaradt, hogy mint a legtöbb gyereket, őt is féltették messzebb engedni a kis ház közeléből, de így is használt töltényhüvelyekkel teli szatyorral jött haza a játékból.Nem is értette, hogy a szülei attól kezdve miért nem engedik el a nővéreivel kenyérért. Pedig a lányok ezzel terelték el a figyelmét a szörnyű látványról, ami fogadta őket az úton. Ezután történt a nővérei elmondása szerint, hogy tanúi voltak egyik legjobb barátjuk halálának.
Egyik reggel a környéken pár kis- és nagyobb gyerek elhatározta – köztük a mamám nővérei is -, hogy elmennek Kispestre gyalog kenyérért. A céljukhoz érve az útjukat szovjet tankok és katonák állták el. A nagymamám nővérei és még pár velük tartó lány annyira megijedtek a szüleiktől hallottak miatt, hogy inkább elbújtak, és a fiúkra hagyták a kenyér megszerzését. A vakmerő, naiv fiúk nekivágtak, hogyelérjék a céljukat. Lassan elindultak a katonák felé, akik át is engedték őket. Boldogan hozták visszafelé a kenyeret a katonák és a tankok között, s amikor már háttal álltak nekik, a sors a legszörnyűbb módon pecsételte meg és zárta le az egyik fiú életét. A katonák több lövést adtak le feléjük, miközben kacagtak rajtuk. A levegőt sikítás és sírás töltötte meg. A lányok, még fel sem fogva, mi történik, ösztönösen futottak, minél messzebb. Csak az utca sarkán visszanézve vették észre, hogy a katonák a földön heverő kenyereket a magasba emelték, mint dicső tettük jutalmát. Észre sem vették a már mozdulatlanul fekvő kisfiút, aki az egyikük lövéssorozatának lett az áldozata.
A forradalom leverése után a mamámhoz az a fájdalmas hír érkezett, hogy a kedvenc nagybácsikáját a forradalomban való részvétel miatt kőfejtő táborba küldték, ahol tüdőbajban az életét vesztette.
A mamám mind a mai napig, ha kérdezem a témáról, válaszol mindenre, még ha fáj is neki emlékezni vagy kimondani az ott megélt élményeket. Én azzal köszönöm meg neki őszinteségét, hogy ezeket a történeteket továbbadom a következő generációnak, így nem felejtik el, hogy miket kellett átélniük az 56-os forradalomban. Áldozatok voltak mind, és minden nap a megélhetésért küzdöttek. Nem adták fel, és közben segítették egymást ott, ahol tudták, önzetlenül.
Kiss Renáta Lilla 12.m, Újpesti Bródy Imre Gimnázium