Mostanság fesztiválok, karneválok korszakát éljük. A társas szórakozás
gigaméretű rendezvényei közül csak azok jönnek szóba, ahol legalább
8-10 ezren vannak, sátrakban laknak és 4-5 színpadról zúdul rájuk
legalább 5 zenekar ötféle zenéje.
Minden kornak megvan a maga közösségi rendezvénydivatja. A mi időnk
a 60-as évek vége, a 70-es évek eleje volt, a klubkorszak, az összes kellékével,
hatásával és szereplőjével. A klubok 30-80 személyre szabott helyiségek voltak, amelyekben rendezvényeket is lehetett tartani. Legfeljebb társbérletben, azaz nem egyedüli funkcióval. Ahol volt munkahely, ott volt klub is! Ilyen, olyan, amolyan. De oda lehetett járni, lehetett szeretni, kialakult a saját társasága.
A törzsközönség!
Újpesten is minden munkahelyen volt klub vagy annak is használható helyiség, zeneszerszám, néhol zenészek is, és pörgött a klubélet. Itt, a kerületben
a Gépgyári klub kezdte meg a klubozás felvirágoztatását a Szilágyi utcában, azután a topra a törzsgyár direkt erre a célra kialakított épületrésze,
az Izzó klub – később Tungsram klub – került! Vezető helyét a klubéletben, amíg működött, megőrizte.
Viszont 2-3 hónap alatt meg kellett teremteni a színvonalas és több funkciónak
is megfelelő működés feltételeit. Eldönteni, hogy csak éttermi magasságú
asztalok jöhetnek számításba. Szó sem lehetett kis presszóasztalokról, mert amikor nem klubest lesz, akkor a teremnek értekezlet, oktatás, találkozók,
vetélkedők, csoportfogadások rendezésére is alkalmasnak kell lenni. Így lett.
A székeket is ehhez választottuk! Legyenek kényelmesek a szórakozáshoz,
de szolidak a nappali programokhoz. Sikerült. Megvettük a fáradt piros műbőr karszékeket. A műbőrborítás nem mindig volt kellemes, de más, jobb megoldás nem volt. Valamit valamiért. Semmi nem lehet tökéletes. A játékterembe fotelek kerültek, alacsony, hosszú presszóasztalokkal. És két csocsó természetesen, a gyárban készült, saját lábakon állók. Hetek lehettek a kitűzött avatásig, de még távolról sem volt rendben minden! Nem volt zene, csak jó számok magnón. De az kevés, döntöttük el egyhangúan. Péntekenként élőzene kell, mert magnóval nem hangulat a hangulat! Hogy, hogy nem, rátaláltunk az orgonához Bárány Csabára, aki szinte újra tanult játszani a klub kedvéért. A dobok mellé az abszolút jellegzetes Cseke Lacit szereztük meg, aki a belváros híres-nevezetes Pipacs bárjának dobosa volt, de péntekenként az éjszaka elé még „beerőltette” a Tungsram klubesteket. Szeretett nálunk játszani. Csakhogy hab még nem volt a tortán! A gépgyár nagyon jó kis klubjában rendszeresen énekelt Naszvagyi Vili,
aki az egy szál gitárjával maga kitett egy zenekart, olyan hangulatot tudott varázsolni. Hát már csak azzal is, hogy 5-6 akkori világsztárt utánozott. Egy az egyben, mintha ott dalolt volna a Gianni Morandi, Tom Jones és a többiek.
Akkor jöjjön a Vili! És Vili jött, mert Vilinek mindene volt a zene, az éneklés,
a szereplés. Aztán eljött az avatás estéje, természetesen vendégül látva a gyári és kerületi vezérkart, és azokat, akik többet – kevesebbet vagy a tőlük telhetőt –
megtették a klubért.
Amikor a fények átmentek hangulatvilágításba, és csak a dobogó fénylett
kezdést ígérve, átmentem a „telt házon”. Azt hiszem, a játékteremből jöttem és Vilihez tartottam a pult felé, amikor Cselényi Miki odaszólt középről:
„Janikám, történni kellene valaminek!”
És attól kezdve történt! Éveken át, nagy sikerrel. Felejthetetlenül. Majd
mesélek…
Réti János