Méder Áron Kopár István és Fa Nándor után harmadik magyar szólóvitorlázóként kerülte meg a földet 2006 és 2009 szeptembere között. Az újpesti villamosmérnök 6 méter hosszú kishajójával 44.000 kilométert tett meg és 35 országban kötött ki. Jelenleg főleg az Adrián hajózik, oktat. Nős, két kisgyermek édesapja.
A legfontosabb egy jó cél, meg hogy akarjuk ezt a jó célt. A földkerülés a legnagyobb, legkeményebb vitorlás út, amit el lehet képzelni. Főleg egyedül, szólóban. Fa Nándor és Kopár István 65 év felettiek, ők egy másik generáció. Nekem meg az a különlegességem, hogy egy nagyon kicsi hajóval, egy 12 lábas tavi vitorlással vágtam neki, amit 1970-ben építettek, és nem egy modern hajó. Szeretem a kihívásokat. Ezért döntöttem úgy, hogy egy kicsike hajóval, kis költségvetésből teszem meg az utat. A vitorlázást 10 évesen kezdtem édesapámmal, először a Balatonon, aztán 14 éves koromtól folyamatosan tengeren. Minden évben versenyeztem, oktattam is a vitorlázást. Javítottam hajókat, vízimentő voltam. A gimnázium végén már megcsináltam a képesítést, az egyetem alatt pedig már a tengeren is önállóan vitorláztam, vittem csapatokat, skipperkedtem (hajóskapitány volt – a szerk.). Ez volt a nyári munkám, de azt éreztem, hogy még többet szeretnék ezzel tölteni. Egyetem után két és fél évet dolgoztam mérnökként, de aztán rájöttem, hogy más jobban érdekel. 2004-ben vettem meg a hajómat, Carinát, amit 2 év alatt, a nagyapámnál, Újpesten, a Türr István utcában újítottam fel. Amolyan roncshajó volt, olcsón vettem, de miközben felújítottam, sikerült jól meg is ismerni. Egyszóval ez egy nagyon korán kezdődő szerelem volt.
Honnan vetted a bátorságot, hogy egy tavi vitorlással nekivágj a világnak?
A Carina volt a világon a harmadik legkisebb hajó, ami megkerülte a földet. Volt egy 5 méteres is, de az speciálisan világkerülő célra készült. Úgyhogy amikor 2009-ben megérkeztem, tele is volt velem a világ hajós sajtója, mert szerintük ez nem csak egy kicsi hajó volt, hanem ilyen feladatra teljességgel alkalmatlan is. Ezzel tisztában is voltam, és megpróbáltam az emberi tényezőt erősíteni. Nagyon odafigyeltem a hajóra, éreztem, hogy mikor mit szeretne, hogy szeretne felmenni egy hullámra, és így a társammá vált. Ez könnyítette meg a nehézségeket, amit meg is írtam a „Békét és szelet!” című könyvemben, ami akkor benne volt Magyarország top 10 könyve között. Nem csak a hajósokat érdekelte a történet, hanem az utazókat, a kalandvágyókat is.
Mentálisan és fizikailag hogy tudtál felkészülni erre az útra?
Mindenféle biztonsági felszerelést is vittem a hajón, volt mentőtutaj, műholdas vészjelző rendszer, rádió adó-vevő, amivel rádióamatőrökkel tartottam a kapcsolatot. Minden ajánlott és kötelező felszerelésem megvolt. Volt a hajón egy Biblia, azt olvasgattam sokat, meg jógáztam. Igazából én szerettem mindig is egyedül lenni. Nagyon sok embernek nehézséget okoz a magány, nekem ez nem jelentett problémát. Versenyeztem szólóban óceánon is, ott a sportolók 99%-ának ez bizony problémát jelent. Valamit csinálni kell, elfoglalni magukat. Engem lekötött maga a hajó, a horgászás, nem volt unalmas. Jött egy bálna, aztán egy cápa, egy szép naplemente, várakozás, hogy holnap már megérkezek, vihar előtt egy felkészülés, vagy utána egy jó pihenés, vagy a naplóírás, amiből a könyv lett. Másfajta ritmusa van a vízi életnek, mint a szárazföldinek. 51 nap volt a leghosszabb kikötés nélküli utam.
Hogy oldottad meg az étkezést, honnan volt vized?
300 liter vizet tudtam magammal vinni, ez átlagban napi 2 liter elfogyasztására volt elegendő. Élelmiszerből 150 napi készletem volt, főleg bab, lencse, bulgur, kuszkusz és konzervek. A friss ételt a hal jelentette, amit fogtam.
Mennyire sikerült megismerni egy-egy helyet, kultúrát?
80-100 alkalommal kötöttem ki 35 országban. Volt, ahol épp csak szétnéztem, de volt, ahol a széljárás, a hajózási viszonyok miatt több időt is eltöltöttem. Fidzsin a hurrikánszezon miatt fél évig voltam. A Panama-csatornánál egy hónapot töltöttem, de a Csendes-óceánon például minden szigetcsoportnál megálltam feltölteni a készleteket, ismerkedni.
Most boldog férj és két kicsi gyermek apukája vagy. Ők hogy viselik, hogy folyamatosan külföldön dolgozol?
Nehéz tengerészfeleségnek lenni, a párom egy hős! Amikor a világkörüli útról hazatértem, volt még egy hosszabb utam csapattal az Adriától Sidney-ig, meg pár évig versenyeztem is, de aztán kezdtem kicsit lenyugodni. Akkor ismertem meg a feleségemet, majd pár hónap múlva eladtam a versenyhajómat, mert éreztem, hogy váltás jön. Amikor épp itthon vagyok, igyekszem minél többet segíteni a feleségemnek, mert nehéz neki egyedül a két pici gyerekkel.
A mérnöki pályát nem is folytatod?
Nagyon szerettem azt a munkát is (megjegyzem, a családban negyedik generációs mérnök vagyok), de hát 12 éve eltávolodtam a szakmától, és ezt elég nehéz lenne behozni. Meg jobb is vagyok vitorlázásban. A szemlélet és a mérnöki gondolkozás viszont megmaradt.
Mi van most a Carinával?
Most leginkább a Balatonon látható, de volt a Batthyányi téren és a Millenáris Parkban is. Most keresek egy olyan helyet neki, ahol bárki szabadon megnézheti, hogy inspirációként szolgáljon.
Amikor elszántad magadat erre az útra, akkor mi volt a fő cél? Bizonyítás, önmegvalósítás, vagy csak a világot látni?
Elsősorban egy jót akartam vitorlázni. Azt méregettem, hogy egy atlanti átkelés izgalmas ugyan, de a világkörüli út a legkomolyabb. Az interneten találtam rá a Mini-yachting mozgalomra, ami a tengeri vitorlázásról szól kicsi hajókkal. Mérnökként nem volt magas a fizetésem, ezért kisméretű hajóban kellett gondolkodnom, amiben ugyanakkor eléggé megvan az extremitás is, amire vágytam.
Ha egyszer nyugdíjas leszel, hol szeretnél élni?
Újpestet nagyon szeretem. Itt van a Duna, a barátok, a rokonok, egy kis kikötő is van, meg hát a címerünkben ott van a horgony! Egyébként a kétlakiságban hiszek. Elmenni egy-egy hosszabb útra, de mindig hazajönni Újpestre.
Prófusz József