Berki Krisztián újabb vállsérülése miatt kihagyja a stuttgarti olimpiai kvalifikációs torna-világbajnokságot. Az UTE olimpiai, világ- és Európa-bajnok tornászának válla az utazás előtti egyik utolsó edzésen, a bemelegítés alatt roppant meg.
– Csak azt éreztem, hogy ez most valami más – mondta a bajnok. – Az korábban gyakran előfordult, hogy a vállam külső részénél feszülő fájdalom jelentkezett, ám olyankor, ha elkezdtem mozgatni, lerázni a karomat, pattant egyet a vállam, és minden rendbe jött, dolgozhattam tovább. De ezúttal nem akart elmúlni a fájdalom. Szóltam is Kokó bának (Krisztián edzője, a szerk.), hogy jöjjön, mert lehet, hogy baj van.
– Az edzője már jó ideje félti önt…
– Rögtön azt mondta, hagyjam abba az edzést, és még véletlenül se terheljem tovább a vállamat. Felhívtuk az orvost, a gyógytornászt, mindketten azt mondták, hogy álljak le. Még aznap délután MR-vizsgálatra mentem, s bár a szakember szerint nem látszik tisztán a felvételen, hogy valóban lepattant-e egy darab a vállamból, ennek lehetőségét kizárni nem lehet.
– Mit javasolt az orvos?
– Két lehetőséget vázolt fel előttem. Az egyik az volt, hogy még aznap este megpróbálja kiszedni a lepattant darabkát, de ez sem garantálta volna azt, hogy képes leszek versenyezni a világbajnokságon. Vagy, elengedem a stuttgarti vébét, és később kerül sor egy nagyobb műtétre, amellyel talán legalább azt sikerül elérni, hogy megszűnjön a fájdalom. Kokó bá a második apám, persze hogy őt hívtam. Azt mondta, engedjem el a világbajnokságot. Tudom, hogy az edzőm régóta félt, hiszen nem akarja, hogy belerokkanjak ebbe az egészbe, de ez már tényleg nem játék! Ha lett volna mögöttem egy normális felkészülés, benne legalább kétszáz gyakorlattal, akkor minden bizonnyal belemegyek a kockázatos kisebb műtétbe, mert akkor a világbajnokság selejtezőjében lett volna miből mozgósítani a tartalékaimat. De nem volt…
– Nagyon csalódott?
– Mindig próbáltam a legjobb döntéseket meghozni és igyekeztem túljutni a mélypontokon. Mindig azon voltam, hogy talpra álljak a műtétek után. Három operáción is átestem, és bíztam benne, hogy megéri a szenvedés, hogy a végén mégiscsak sikerül még egy nagyot dobnom. De azt hiszem, nincs szégyenkeznivalóm, sokan már az út felénél feladták volna.
– Miért nem mondja ki, hogy vége?
– Mert nem tudom még kimondani. A legfontosabb, hogy megszűnjön a fájdalmam, és képes legyek használni a vállamat, mert jelen állapotomban még a vállprotézis is szóba került. Igen, ezek már csak reménysugarak, hiszen a világkupa-sorozatban még van esély a kvóta megszerzésére, de nem biztos, hogy az olimpia ennyire fontos, az egészségem sokkal fontosabb. A családom mellett a torna az életem. És bár az elmúlt két év rettenetesen nehéz volt, még nem tudok dönteni. Még bármi lehet. Bízunk a csodában.
(forrás: NSO)