Az olimpiai arany receptje a felépített pályafutás és egy tökéletes gyakorlat – interjú Berki Krisztián tornásszal.
– Gratulálunk az olimpiai bajnoki címedhez! Mik voltak az első emlékeid a sportról, effektíve a mozgásról? Mikor és hol kezdődött? Kinek a hatására kezdtél el tornászni?
– Igazából ez egy olyan hatás volt, amire gyerekkoromban nem nagyon számítottam. A lényeg az, hogy nagyon sokat játszottam lent a házunk udvarában. A velünk szemben lévő házban ezt látta egy tornaedző és ő beszélt a szüleimmel, hogy mi lenne, ha ők levinnének egy tornaterembe és kipróbálnám, hogy milyen lenne az ottani körülmények között azokat a dolgokat, amiket, lent az udvaron próbálgattam.
– Mikor fedezted fel a lólengést? Előtte kipróbáltad a többi szert is?
– Én hatszeres versenyzőként indultam, ahogy minden egyes gyerkőc, aki bekerül a tornaterembe. Nagyon jó volt, hiszen megismerkedtem mind a hat szerrel (torna, talaj, korlát, ló, gyűrű, nyújtó) mindegyiket ki lehetett próbálni. Nyilván, ahogy elkezdtem felnőni egyre komolyabb dolgokat kellett megtanulnom és ez egy nagyon izgalmas dolog volt.
– Visszagondolva mennyire lehetett Téged rávenni a gyakorlásokra? Mikor érezted, hogy „megvan, innentől már könnyebben fog menni”?
– Az edzőm nyilatkozataiból, illetve amit én tudok, szerencsére egy eléggé könnyen kezelhető gyerek voltam. Nyilván voltak olyan napok, amikor jobban kellett fegyelmezni, de nem ez volt a jellemző. Amit mondtak az edzők, azt én mindig megcsináltam. Kovács Istvánnal immár 18 éve dolgozunk együtt, elég öreg kapcsolatnak mondható és harmonikus is az egész pályafutásunk alatt.
– Ma a XXI. század elején mennyire fontos, hogy egy fiatal sportoló tanuljon, művelődjön és mellette sportoljon?
– Amennyire én látom, mostanában az anyagi helyzettől is függ, hogy a szülők el tudják-e hordani a gyerekeiket edzésre és bármilyen sportra beíratni. Az tény, hogy az én szüleim is nagyon sok áldozatot hoztak annak érdekében és nem csak az anyagi része a fontos, hanem, hogy egy kisgyereket hozni-vinni kell edzésre. Ez egy nagyon nehéz feladat, de sajnos manapság azt látom, hogy az anyagi helyzet szabja a legnagyobb gátat abban, hogy a gyerekeket el tudják vinni, sportolni. Hiszen egy-egy szülőnek lehet, hogy több munkahelye van egyszerre és ebbe nem fér bele a gyerekek elvitele. Bízom benne, hogy az olimpia hatására ez talán változni is fog és több gyerek kezd el sportolni.
– Beszéljünk egy kicsit arról, ami nem sikerült: a 2008-as évről, hiszen nem sikerült kijutni Pekingbe. Mennyi idő kellett neked, hogy fel tudd dolgozni a lehetetlen szituációt?
– Lement a stuttgarti kvalifikációs világbajnokság 2007-ben és az akkori rendszer szerint nekem ott aranyérmet kellett volna szereznem. Sajnos ezüstérmes lettem. Nem gondoltam volna, hogy életem első világbajnoki ezüstérmének nem fogok annyira örülni. Aztán később, ahogy hazaértünk és eltelt két hét a verseny után, átértékeltem mindent, az edzőmmel is nagyon sokat beszélgettünk és tudtam, hogy mivel még fiatal vagyok, így van esélyem a következő olimpiára is. Ennek így is kellett lennie, hiszen mind fejben, mind korban is megértem arra, hogy Londonban olimpiai bajnok lehessek.
– Akkor azt mondod, hogy az olimpiai sikernek a rengeteg Eb és vb-siker az alapja volt?
– Úgy érzem, hogy egy nagyon jól felépített pályafutás. Nagyon jól fel volt építve az olimpiai felkészülésem, hiszen ez nem egy légből kapott dolog volt, hogy az emberek aranyérmet vártak tőlem. Nagyon sok alapja volt ennek, hiszen az elmúlt két évben sem Eb-ken, sem vb-ken nem tudtak engem legyőzni. Úgyhogy mindenki azt várta tőlem, amit én is saját magamtól, hogy tényleg csináljam meg jól a gyakorlataimat, akkor van esély egy olimpiai aranyéremre. De nyilván azért ez nem volt ilyen egyszerű. A felkészülésem nehéz volt, nagyon sok olyan gátló tényező volt, ami zavart, mint például kisebb sérülések. Így visszagondolva ezek is kellettek ahhoz, hogy még jobban összeszedjem magam és lelkiekben még erősebben léphessek oda a szerhez.
– Sokat segített a MOB-tól kapott ló, amivel tudtál gyakorolni?
– Igen, a MOB által kapott lovam egy japán ló volt, ami igazából a kvalifikációs világbajnokságra való felkészülést segítette. Ami nagyon fontos, hiszen ha az a verseny nem sikerült volna, akkor nem lettem volna ott Londonban. Nagy segítség volt a MOB-tól. Én azon felkészültem és megszereztem az olimpiai kvalifikációt és utána egy francia gyártótól kaptam egy olyan lovat, amilyen az olimpián is volt.
– Volt különbség a japán és francia gyártótól kapott lovak között?
– Nagyon sok, hiszen a japán ló egy pici, csúszós felületű műanyag kápás ló volt. A francia szer pedig, ami az olimpián is volt másfajta bőrfelülettel rendelkezett és sokkal szélesebb volt. Hiába van szabványméret, igazából tényleg már csak a magasság az, ami egyforma a lovaknál. A minősége és a szélessége az teljesen változó.
– A gyakorlatban milyen nehézségeket okozott, hogy különböző lovakon készültél?
– Nekem elég egy-két hónap, hogy teljesen megszokjam a szert és teljes értékű gyakorlatokat tudjak csinálni. Szerencsére mindkettőt időben megkaptam ahhoz, hogy ne legyen ez zavaró. A japán lovat csak a kvalifikációs versenyig használtam, utána betettük a szertárba, az olimpiára már csak a francia lóval edzettem.
– London 2012. Mindenki szurkolt neked, hogy megszerezd az aranyat, az odavezető út mégis nehezebben sikerült. A selejtezőben ötödik lettél. Ezután, azt nyilatkoztad, hogy „készültél, de ez más, ez az olimpia!”. Hogy néz ki ez a gyakorlatban?
– Sajnos az volt a probléma, hogy a sérülések miatt nem tudtam teljes értékű edzéseket végezni és nem tudtam úgy felkészülni a selejtezőre, mint ahogy szerettem volna. Illetve az is benne volt, hogy egy olimpián teljesen más légkör fogadott, mint egy átlagos versenyen. Eléggé feszült voltam amiatt, hogy nem mentek úgy az edzések és nem voltam úgy felkészülve, mint szoktam. Sajnos a kellő önbizalom sem volt meg bennem. A selejtezőt letudtam, ha nem is a legjobb eredménnyel, de bejutottam a döntőbe. Az alatt az egy hét alatt pedig sikerült úgy összeszednem magam, mind mentálisan, mind fizikailag, hogy a döntőben már semmilyen kétely nem volt bennem.
– Kovács Istvánnal beszélted meg, vagy kellett a sportpszichológus, Lénárt Ágota segítsége is?
– Pont a selejtező utáni este, amikor kiderült, hogy döntőzünk, akkor Kokó bával megbeszéltünk mindent és ő is ugyanazt látta, amit én éreztem belül, hogy néhány dolog elvonta a figyelmemet és nemcsak magával a versennyel foglalkoztam. Megbeszéltük és mondtam neki, illetve ő is javasolta, hogy szedjük össze magunkat és zárkózzunk el egy kicsit a külvilágtól. Hiszen nagyon fontos az, hogy a döntőben 100%-os legyek és jól felkészülten érkezzek. Ezt meg is csináltuk. Nem látogattam hírportálokat, közösségi oldalakat illetve a sportpszichológusomtól, Lénárt Ágotától és a gyógytornászomtól, Moldvai Ildikótól is azt kértem, hogy legyenek nyugodtak, és ha bármilyen gondban vagyok, elsőként úgyis nekik szólok.
– Lement a gyakorlatod a döntőben, mi járt a fejedben, míg a pontokra és a végeredményre vártál?
– Az érzéseim érdekesek voltak, hiszen nem is azzal foglalkoztam, hogy én most olimpiai bajnok lehetek. Annak örültem igazán, hogy amit kellett azt megcsináltam, a legjobb formámat tudtam nyújtani, sőt a legeslegjobbat. Visszagondolva, nem is tudom, hogy csináltam-e valaha ilyen jó gyakorlatot. A gyakorlatom tökéletes volt és ennek örültem igazán. Innentől kezdve, hogy aranyérmes lettem, az nyilván a legnagyobb dolog benne, de én mindig úgy voltam vele, hogyha Louis aznap jobb, akkor megérdemelten nyeri meg az olimpiát. Ugye az döntött, hogy az én gyakorlatomat szebbnek látták a bírók, ezáltal sokkal jobb volt az én kiviteli pontszámom és ezért tudtam nyerni.
– Mi a véleményed a brit fiú nyilatkozatáról, hogy szerinte mivel ő nehezebb gyakorlatot csinált, így őt illette volna meg az arany?
– Hát én nagyon remélem, hogy lesz még a jövőben is párharcunk Louis-zal és kitart ő is a következő olimpiáig. Nem gondolom azt, hogy ezt a nyilatkozatot komolyan kellene venni és reagálnom kellene rá. Én tudom azt, hogy milyen rossz, amikor az ember lemarad valamiről. Nagyon készült arra, hogy hazai pályán olimpiai bajnok legyen, ennél nagyobb élménye nem is lehetett volna, hogy otthon nyerjen olimpiát. Valószínű az is benne van, bár nem akarok senkit megsérteni, de a média képes bármilyen nyilatkozat negatív részét kihegyezni. Lehet elpattant nála a húr, miután kb. az ezredik kérdést kaphatta velem kapcsolatban. Nem hiszem, hogy ezt szánt szándékkal csinálta, teljesen másfajta sportembernek ismerem.
– Pontozásos sportágról van szó, hogy látod a tornasport jövőjét, milyen fejlődésre van szükség, hogy még látványosabb legyen?
– Szerintem a szabályokon és a pontozáson nem gondolom, hogy változtatni kéne. Az állandó változtatások miatt egyre érthetetlenebbé válik és nemcsak a civileknek, de lassan nekünk sportolóknak is nehéz alkalmazkodni a módosításokhoz. Itt most csak arra tudok gondolni, hogy egy „tornanagykövetként” valahogy megpróbáljam népszerűsíteni a sportágat és ezúton gyerekekkel találkozni és buzdítani őket, hogy ha nem is pont tornászni, de bármilyen más sportágra rávenni őket, mert van értelme annak, ha az ember mozog. Az ember egészségesebb lesz és nemcsak a számítógépből áll a világ. Az egy nagyon jó dolog, ha valaki sportolhat.
– Számodra milyen érzés volt kint a szurkolók bíztatása, vagy akár itthon Ferihegyen? Szerintem egy sportolónak az olimpiai arany mellé ez leírhatatlan.
– Amit itthon és kint is kaptunk a szurkolóktól, az egyszerűen hihetetlen. Én nem gondoltam volna, hogy ennyien nézik majd akár a tornát, akár az egész olimpiát. Tényleg bárhova megyek, lépten, nyomon megállítanak és gratulálnak. Szinten mindenhol megismernek még szemüvegben és baseball sapkában is. Nagyon örülök annak, hogy minket sportolókat ennyire elfogadtak és szurkoltak a mi sikereinkért. Szükség van a szurkolókra, mert nélkülük hangulattalan lenne minden verseny. Szeretnénk kérni tőlük, hogy ne csak az olimpia idejére, hanem az összes jövőbeni eseményen legyenek ott, hiszen nagy szükségünk van rájuk. Ők is sokkal többet tudnak meg rólunk, ha több versenyen látnak.
– Mik a terveid a közeljövőben? Mit szeretnél elérni, megvalósítani?
– Idén még fogunk edzeni, de versenyeken már nem indulunk. Úgy érzem, hogy most pihennem kell egy kicsit, hogy újra megújult erővel tudjam kezdeni a következő idényt. Viszont remélem, ott leszek az összes olyan sporteseményen, ahová meghívást kapok. Ezzel is több nézőt elcsábítani egy-egy eseményre. Ezeknek megpróbálok eleget tenni. A következő négy évet nézve, Rióig van még négy Európa-bajnokságom, három világbajnokságom és temérdek világkupa fordulóm, magyar versenyem. Szóval lesz miért indulnom és lesz miért küzdenem. Hiába értem el mindent tornászként, vannak még olyan célok, akár a tornában, akár a tanulásban, amire most elég időt tudok szakítani.
– A család, a barátnő hogyan fér bele ebbe a zsúfolt programba, hogy mindenki elégedett legyen?
– Szerencsére a párom válogatott sportoló volt és nagyon jól tudja, hogy ez mekkora dolog. Neki is teljesült az egyik álma, hogy mellettem ő is az olimpiai bajnoki cím birtokosa lehet. Ez egy nagyon harmonikus kapcsolat közöttünk. Vannak olyan napok, amikor jó lenne kettesben lenni, de nekem menni kell versenyekre. Próbáljuk ezeket úgy megbeszélni, hogy ne érezze azt, hogy nem vagyunk eleget együtt. Nemsokára elutazunk és tudunk együtt pihenni, feltöltődni és utána újult erővel tudjuk végezni a munkánkat.
(sportmenu.net)