Komor tekintetű, peckes bajszú ember (vagy nem is, inkább nagy író), aki könyörtelen szigorúsággal írja le a magyar, népi valóságot, lehetőleg hosszú regényekben, és hát ő írta a „Nyilas Misit”, de az is szomorú.
Ezt a kissé karikírozott, de azért szilárdan bennünk élő Móricz-képet próbálja ledönteni, helyesebben újraértelmezni második Móriczról szóló könyvében Szilágyi Zsófia irodalomtörténész, irodalomkritikus, aki személyével, Grecsó Krisztián, kortárs író szerint, azt a közkeletű véleményt is megváltoztatja, miszerint az irodalomtörténészek jobbára tekintélyes, unalmas férfiak. És ha már hevesen döntögetjük a közhelyeket, akkor kijelenthetjük, Szilágyi Zsófia Móricz Zsigmond című monográfiájának olvasásakor az a sztereotípiánk is elillan, hogy az irodalomtörténeti alkotások száraz, sivár textusok, tele unalmas adatokkal. A tizennyolc éve Újpesten élő irodalomtörténész könyve ugyanis olvasmányos, regényesen szubjektív, mi több, a szerkezete is arra sarkallja az olvasót, hogy regényként, lineárisan olvassa végig. Szilágyi Zsófia történészi és kritikusi hivatása összeadódik a könyvben, vagyis Móricz életét és műveit nemcsak ismerteti és értelmezi, de értékeli is. Így válik személyes hangvételűvé a monográfia. A tavaly Alföld-díjjal kitüntetett szerző viszonya Móriczhoz a legtöbbünknél amúgy is személyesebbnek mondható, mert – miként az a könyvből is kiderül – dédnagyanyját, Kálmán Bellát egy romantikus liezon kötötte a nagy íróhoz. Azért meg főleg, mert Szilágyi Zsófia, elmondása szerint, már gyerekkorában beleszeretett Móricz Zsigmond regényeibe. Számára akkor kétféle Móricz létezett: az egyik a tanteremben tanult unalmas Móricz, a másik meg a vidéki nyaralások alatt, a szénaboglya tövében olvasott izgalmas Móricz. A teljes életművet áttekintő monográfiában is különbséget tesz e kettő között: nem kíméli a szerinte gyengébb műveket és dicséri az értékesebbeket. De leginkább emberivé teszi az irodalmi Akropoliszra emelt, érinthetetlennek hitt, nagy írót.
Szilágyi Zsófia – Móricz Zsigmond, Kalligram, 2013