Ötszáz kilométer. Ennyi a távolság Moszkva és Voronyezs között. Nem olyan sok, főleg autópályán, különbusszal, szóval nem egy nagy történet, gondolhatják.
De ha hozzáteszem, hogy a buszunk egy tipikus, kényelmetlen városi kisbusz, amit csak néhány kilométeres utakra terveztek, a remek orosz autópálya meg önmagában is életveszély, pláne hogy termetes, muszka soforünk konkrétan
bóbiskolt vezetés közben, akkor már talán alakul a sztori. Buszvezetőnk ugyanis hasztalan próbált ébren maradni kekszek ropogatásával, ablakon kihajolással, orosz lakodalmas muzsika bömböltetésével. Olykor békésen elszundikált.
Egy elszánt, már-már megszállott újpesti fotós miatt keveredtünk ebbe a slamasztikába. Makacs eltökéltséggel maga köré gyűjtött egy történészből, újságíróból, tévésekbol álló kicsiny csapatot, köztük engem, és e mancsafttal elutazott a Don folyó számunkra történelmileg rossz emlékű kanyarulatához, hogy minél többet megtudjon az 1943 telén ott hosi halált halt nagyapja, dr. Bernolák Béla, újpesti orvos sorsáról, meglátogassa a Don-kanyarnál tömegesen elhunyt magyar katonák sírjait, és fényképekkel, dokumentumfilmmel, könyvvel tisztelegjen az emlékük elott. Miközben olykor bátortalanul figyelmeztettük a zord muszkát a vezetés közbeni ébrenlét fontosságára, azzal vigasztaltuk magunkat, hogy a második magyar hadsereg katonái bizonnyal rögösebb úton jutottak el a Donhoz, és mi végül csodával határos módon ugyan, de túléltük a rettenetes ötszáz kilométert. Alkalmazkodva a helyi szokásokhoz, némi vodka segítségével próbáltuk feledni az élményt, majd a hírhedt folyó mentén napokon át jártuk be az egykori hadszíntereket, völgyeket, dombokat, ahol talán a háború óta nem jártak honfitársaink, városokat, amelyek az elmúlt évtizedekben történelmi fogalmakká lettek, temetőket, ahol vélhetőleg katonáink nyugszanak, és átéreztük a velünk ellentétben nem önként ideutazó újpesti tisztiorvos és sorstársai tragédiáját.
Makacs fotósunk, nevezzük néven: nagyapjához hasonlóan Bernolák Béla, pedig fényképezett rendületlenül, így később összejött a tárlat, elkészülta könyv, a film is, vagyis megemlékeztünk tisztességgel. Voronyezsi estéinken viszont már
azon morfondírozott, hogy miként tudná Újpestet lefotózni minél különösebb perspektívából.
Mert mégiscsak ez a szűk pátriája, ez érdekli igazán, hiszen itt él. Ahogy szíve szerint a nagyapja is itt élt volna. Kár, hogy erről nem ő döntött.
Juhász Mátyás