Lilla nagyon szerette a zenét. Amikor hazaért az iskolából, első dolga volt, hogy bekapcsolja a számítógépét. Voltak kedvencei, főkedvencei, és egy fő-fő-főkedvence: a Szívkapitány című dal! Vagy százszor végighallgatta már, kívülről fújta a dallamot és a szöveget, de azt is élvezte, amit a képernyőn látott. Rajzfilmfigurák muzsikáltak, volt, aki zongorázott, valaki dobolt, és trombitán is játszott egy alak.
Lilla imádott tanulni, sem az írás, sem az olvasás, sem a számolás nem okozott gondot az iskolában, néhány barátja is volt az osztályban, amikor pedig megkérdezte a tanító néni, hogy ki szeretne valamilyen hangszeren játszani, több gyerekkel együtt az ő keze is boldogan lendült a magasba. Amint hazaért, elújságolta, mi történt. Apukája és anyukája mosolyogva nézett egymásra, Viola nagymama kíváncsian húzta fel a szemöldökét, Lilibella, Lilla kishúga pedig csendben figyelt.
Broken Old Piano Keys
– Na és melyik hangszert választottad? – kérdezte az apukája.
– Hát ez az – sóhajtott Lilla. – Nem tudok dönteni. Zongorázni, trombitálni és dobolni is jó lenne, és akkor még ott van a gitár, a cselló, jaj, annyiféle hangszer… Egyik szebben szól, mint a másik!
– Bizony, nehéz a választás – mondta Lilla anyukája. – Olyan ez, mintha azt kérdeznék, melyik a kedvenc színed.
– Azt egyáltalán nem nehéz eldönteni – legyintett Lilla. – A lila!
– Jól gondold át, melyik hangszer érdekel a legjobban. Sok időt fogsz vele tölteni, mert szépen csak akkor tudsz játszani rajta, ha rengeteget gyakorolsz.
Lilibella gügyögni kezdett, mintha csak meg akarta volna erősíteni az elhangzottakat. Aztán megint elhallgatott.
– Én a hegedűt javaslom – törte meg a csendet Viola nagymama.
– A hegedűt? – csodálkozott el Lilla. – Miért pont a hegedűt?
– Mert gyönyörű hangja van.
Lilla aprókat bólogatott.
– Mert nem túl nagy, szóval könnyű szállítani – folytatta Viola nagymama.
Lilla még mindig nem volt meggyőzve.
– Mert angolul violin a neve. Majdnem úgy hívják, mint engem – nevette el magát a nagymama. – Úgy ejtik, hogy vájolin. Persze választhatsz mást is. Van egy ötletem! Hallottam egy hangszerboltról, ahol… Állítólag, ha egyedül van az üzletben valaki, a hangszerek maguktól kezdenek játszani neki. Versengenek, mindegyik azt szeretné, ha őt venné meg a vevő.
Viola szülei furcsa tekintettel néztek rá, de miután Lilibella elfogyasztotta finom anyatej uzsonnáját, ők is felkerekedtek. Együtt mentek el az emlegetett hangszerboltba. Amint beléptek, arany színben csillogó szaxofonok és kürtök, ezüst dobok, barna csellók, fekete zongorák, fehér gitárok tárultak a szemük elé. Legnagyobb meglepetésükre Lilla osztálytársa, Franci is ott téblábolt, egy zöld ukulelét vizsgálgatott az apukájával. Kipróbálták a hangját, de nem voltak elégedettek vele, kimentek az üzletből.
– Lila hangszer nincs? – kérdezte Lilla félhangosan.
– Az nincs, de ha jól megnézed, kisasszony, a bolt lila! – mosolygott a bozontos hajú eladó.
– Uram – szólította meg őt Viola nagymama -, igaz, hogy ha csak egy vásárló tartózkodik itt, akkor a hangszerek maguktól zenélnek?
– Ostoba legenda – mondta az eladó, és zavartan beletúrt a fürtjeibe. – Ezt már másoktól is hallottam, de hát ez nyilvánvalóan lehetetlen.
– Menjünk ki az utcára, hátha mégis igaz – kérte a nagymama, mire az eladó felnevetett.
– Nem bánom, úgysem árt egy kis levegőzés. Az az alak a fiával… Zöld hangszert keresett. Zöldet! Cigarettabűz áradt belőle, füstszagú lett a hajam tőle.
Lilla egyedül maradt a boltban. Először egy zongorabillentyű nyomódott le magától, majd egy gitárhúr szólalt meg. Bekapcsolódott a kongadob, aztán a fúvós hangszerek, és egyszer csak sok-sok hegedű! Lilla ámultan hallgatta a gyönyörű muzsikát. Kis idő múlva amilyen sorrendben megszólaltak a hangszerek, úgy lassan ki is szálltak a dalból.
– Ugye nem történt semmiféle csoda? – kérdezte kajánul az eladó, amikor a többiekkel együtt visszatért az üzletbe. Lilla nem tudta, mit mondjon. Azt gondolta, úgyse hinnének neki.
– Nem – mondta. – Viszont már tudom, melyik hangszert választom. A hegedűt!
Viola nagymama büszkén húzta ki magát.
– És miért? – kérdezte, miközben odakacsintott a hangszerek felé, mintha csak ő okozta volna a csodát.
– Mert gyönyörű a hangja – mondta Lilla. – Mert nem túl nagy, szóval könnyű szállítani. És mert angolul violin a neve. Majdnem úgy hívják, mint téged!