Kovács Győző neve egyet jelent a magyar parasport egyik meghatározó korszakával. Játékosként és edzőként is maradandót alkotott, és pályafutása során számos kihívással és sikerekkel teli időszakot élt meg. Most, évtizedekkel később, nosztalgiával és bölcsességgel tekint vissza karrierjére.
„Gyerekként az angyalföldi grundokon nőttem fel, igaz, azóta 46 éve újpesti lakos vagyok. 1979-től a Tél utcában laktam a 7. emeleten, azonban a mozgásszervi állapotom romlása miatt muszáj volt lejjebb költöznöm, és most már régóta a lebontott gyógyfürdő/uszoda mögött élek egy 2. emeleti lakásban. De akkoriban a közeli Vasasnál kezdtem el sportolni. Ha pedig Vasas, akkor foci. A kezdetektől fogva kiemelkedő labdaérzékem volt, már 12 évesen 160-at dekáztam fejjel. A grundokon az akkor világhírú „Pelé” becenevet kaptam. A labdás sportágak emiatt mindig közel álltak hozzám, így amikor focista pályafutásom a betegségem miatt négy év után véget ért, természetes volt, hogy olyan sportágat keresek, ahol tovább kamatoztathatom ezt a készségemet. Az asztalitenisz végül tökéletes választásnak bizonyult.
Kovács Győző fotó: Várai Mihály
Kezdetben a Magyar Adócsőgyár SC-nél játszottam, ahol a felnőttek NBI-es és NBII-es szinten művelték a sportot. Csodáltuk a tapasztalt játékosokat, és örültünk, ha kaptunk egy kis asztalt, hogy gyakorolhassunk. Az első ütőmet édesanyámtól kaptam (egy szemcsés szoft ütőt), ami akkoriban ritkaságnak számított. Az udvarunkon lévő beton asztalon rengeteget gyakoroltam, és a legendás Gergely-Jónyer-Klampár trió nagy hatással volt rám is, mint sok gyerekre akkoriban. Az ő technikájukat figyelve gyorsan megtanultam pörgetni, és rövid idő alatt jelentős fejlődést értem el.
Eleinte az egészséges sportolók mezőnyében versenyeztem, ahol így is NBII-es és NBIII-as szintig jutottam. Akkoriban még nem volt különválasztva a parasport, de én nem is tekintettem problémának, hogy mozgássérült vagyok. Idővel azonban éreztem, hogy a kemény fizikai terhelést már nem bírom, és el kellett gondolkodnom a folytatáson.
Nekem egy különleges betegségem van, a Semmelweis Egyetem Ritka Betegségek Intézetébe járok. Elkezdtek anno egy speciális laborvizsgálatot, és mondták, hogy majd lesz folytatása. Csak hát az első után közölte az orvos, hogy nem tud ezzel mit kezdeni, mert nincs erről szakirodalom, és nem tudja, hogy ezután mi lenne a következő lépés. Alapbetegségem egy gerincvelős károsodás, melyet apai ágon örököltem. A mozgató idegpályák hiperreflexiás működése miatt fokozatosan progrediáló görcsös izombénulásom és izomsorvadásom van, melynek szinten tartása sem lehetséges. Hiába járok 40 éve kórházakba és mindenféle kezelésekre (gyógytorna, masszázs stb.), amivel gyakorlatilag nem sokat érek, de lehet, hogyha ezt sem csinálnám, akkor már padlón lennék.
1983-ban egy szerencsés véletlennek köszönhetek sok mindent: egy balatoni üdülés során találkoztam Apor Györggyel, aki a mozgássérült válogatott edzője volt, de ezt csak utólag tudtam meg. Játszottunk néhány meccset, és miután többször is legyőztem, megkérdezte, hogy lenne-e kedvem csatlakozni a mozgássérültek asztalitenisz csapatához (HOSC-hez). Akkor még alig hallottam a parasportról, de másnap igent mondtam. Kérésére Majsai Karcsi NBII-es csapatánál kellett jelentkeznem és bemutatkoznom, ahol az egyik csapattársát sikerült 2-1 re legyőznöm, ami megerősítette bennük, hogy van helyem a mozgássérült asztalitenisz válogatottban.
Ettől kezdve felpörögtek az események, és már 1984-ben, alig egy évvel a balatoni találkozás után, ott voltam a New York-i paralimpián, ahol csapatban ezüstérmet szereztünk. Egy aranyérem csúszott ki a kezünkből, mert ott a pároson ment el a meccsünk. 19:18-nál egy balszerencsés necces labdával csináltak húszat a németek, onnan nyertek.
Fotó: Kovács Győző saját gyűjtemény, Megnyitó 1992-Barcelona
Az 1988-as paralimpiai bronzérem viszont azért volt igazán kellemes és büszkeséggel tölt el máig, mert ott a bronzmeccsen a japánokat vertük 3:0-ra, akik már akkor is a világ élvonalában voltak.
Így indult el az a pályafutás, amely során négy paralimpián vettem részt, és számtalan világversenyen értem el sikereket.” Pl. az Európa-bajnokságokról 4 db – mindenféle színű – éremmel büszkélkedem.”
A szöuli paralimpiához egészen más élmény is fűzi: az egyéni negyeddöntőben, 19:19-nél leesett az ütője, és több darabba törött (mindkét nyélrésze levált).
„Az egy csoda ütő volt, le is fényképeztem és a fotóját is eltettem. Sehol nem lehetett olyat kapni, az egyetlen darab volt, pótolhatatlan, de ezt tudtam is. De az akkor egy borzalmas fájdalom volt, mert nyerésre álltam, és a védőjátékosok ellen nekem jó volt a statisztikám, szerettem és tudtam is, hogy kell ellenük játszani. Azt az embert én ott megvertem volna. De úgy kellett folytatnom, a három darabban lévő ütővel. Tudtam, hogy ezzel így semmi esélyem nincs, de végigkínlódtam. És a plusz szerencsétlenség az volt ebben, hogy a mai napig kuriózum lenne, mert ott a másik ágról jött Szepesi Attila csapattársam, akivel egymás ellen játszottuk volna az elődöntőt.
Máskor a dijoni világbajnokságra készültünk, és Jugoszláviába mentünk edzőtáborba, mert nagyon jó csapatuk volt. Én mindig borzalmasan hajtottam magam, és az utolsó napokban történt, hogy az ottani edzésen az asztalnál egyik pillanatról a másikra egyszer csak meg kellett állnom. Baj van, mondom, le kellett ülnöm a padra, de ez se volt elég, le kellett feküdnöm. Onnan elvittek a szálláshelyre, ahol két napig „betegszobán” voltam, amíg a tábor tartott. Busszal mentünk tovább Dijonba, a világbajnokságra. A buszon hátul ledöntöttem az üléseket, hogy pihenőhelyzetben legyek a hosszú úton (szerencsére nem voltunk sokan, elfértünk), de legszívesebben inkább hazamentem volna az állapotom miatt. Kérdőjeles volt az is, hogy egyáltalán fogok-e tudni játszani. Nem tudtam mi lesz, de majd a verseny napján kiderül. Másnap lementünk a terembe, és gyakorlatilag végig tudtam játszani a vb-t. Ez volt az a verseny, ahol végül két bronzérmet hoztam/tunk haza. Talán ennek a csodálatos eredményemnek is köszönhető, hogy akkor az év mozgássérült sportolója is lettem (Ligeti Vilma-díj).”
Fotó: Kovács Győző, saját gyűjtemény, Paralimpia 1992-Barcelona
Pályafutása alatt korán, még aktív versenyzőként elkezdett edzősködni, és később számos díjat és elismerést szerzett.
„Három tanítványomat emelném ki, de nagyon nehéz rangsorolni. Majsai Károly az, akivel a kényszerűség vitt rá, hogy egymást eddzük a paralimpia előtt, gyakorlatilag egymást segítettük. Arlóy Zsófia edzője is voltam, aki már 3 paralimpiát is megjárt, paralimpiák előtt mindig jön fel hozzám, mert a nevelőedzőnek is kell adatlapokat kitölteni, és jókat beszélgettünk. Vadász Györgyöt is megemlítem, aki a mozgáskorlátozottsága mellett értelmi fogyatékos is volt, mert epilepsziás volt gyerekkorában, és ebből adódott, hogy a nem súlyos értelmi fogyatékosok közé is tartozott. Ő nagyon jól játszott és mozgássérültként hozott két aranyérmet és egy ezüstérmet az értelmi fogyatékos világbajnokságról, és Eb-n is volt érme.”
2025 februárjában, a magyar parasport napján megkapta a Halassy Olivér-díjat, amely az egész életen át tartó sporteredményeiért járt. Ezt a díjat nemcsak a sportban elért sikerének, hanem a parasport iránti elkötelezettségének és az általa ápolt múltnak is köszönheti. Halassy Olivér emlékének, de úgy általában a parasport múltjának ápolása mindig különösen fontos szerepet játszott életében. Az egyik „utolsó mohikánként” tartják számon, aki hűségesen továbbviszi a legendák emlékét.
Hangsúlyozza, hogy a legfontosabb, amit egy edző adhat a tanítványainak, az nem csupán a technikai tudás, hanem a versenyzők egyéni mozgásképességeinek figyelembevétele.
„Mindennek az alapja az adott versenyző képessége. Ahhoz kell alkalmazkodni a taktikáknak és az edzésmódszereknek, csak akkor érhetjük el a kívánt eredményeket.”
Fotó: Kovács Győző saját gyűjtemény
Az edzői munkája során fontosnak tartotta, hogy mindig az egyéni adottságokra építve segítse elő tanítványai fejlődését. Tanácsa a fiatal parasportolóknak egyszerű, de egyben rendkívül fontos:
„Szeretni kell azt a sportágat, amit választottál.”
A sportmúlt iránti tisztelet és az értékek ápolása mindig is központi szerepet játszott számára. Birtokában van (többek között) egy olyan egyedülálló góliát díszütő, amin szinte kivétel nélkül minden, eddigi magyar világ-, és Európa-bajnok asztaliteniszező aláírása rajta van, a mozgássérült asztalitenisz legendákkal együtt. A már régen elhunyt világsztárjaink hiteles aláírásait a japán digitális asztalitenisz múzeum relikviái között találta meg és gyűjtötte össze. Az ütő nem csupán egy tárgy, hanem a sport történetének egy darabja, amelynek eszmei értéke ezért felbecsülhetetlen.
Ez az ütő az élete munkájának és kapcsolatainak egyfajta szimbóluma. Ahogy az aláírásokat gyűjtötte, egy-egy újabb név jelentette számára a sport múltjának egy újabb darabkáját. Most, hogy egy könyv készül az Asztalitenisz Szövetség százéves jubileuma alkalmából, amely bemutatja a mozgássérült asztalitenisz történelmét és gyűjteményét is, Kovács Győző segítségére is számítanak, hiszen köztudott, hogy számára az emlékek gyűjtése és megőrzése rendkívül fontos, plusz olyan relikviák birtokosa, ami kivételes dolog.
A pályafutása során többször is úgy tűnt, hogy elérkezett az idő, hogy befejezze a sportot, különösen akkor, amikor a fizikai állapota már nem engedte meg, hogy úgy eddzen, mint korábban. Az edzést mindig munka mellett folytatta, reggelente két táskával indult el otthonról. Ahogy teltek az évek, gyakran elgondolkodott azon, hogy vajon meddig tudja folytatni, de a sport szeretete mindig erőt adott neki a folytatáshoz.
Fotó: Kovács Győző saját gyűjtemény: érmek,kupák
Az életét és sportkarrierjét meghatározó pillanatok közé tartozik, amikor a ’80-as évektől kezdődően meg kellett küzdenie a versenykörülményekkel, amelyek jelentős hátrányban voltak a nyugati országok félprofi-profi helyzetétől.
„Külföldre jutni nem volt könnyű, és még a legnagyobb versenyeken sem voltak meg azok a körülmények, amiket ma már természetesnek tekintenek. Az edzők, masszőrök, és a megfelelő felkészülési lehetőségek hiánya komoly akadályokat jelentettek.”
Az egyik nehezen feldolgozott meccse épp a szöuli.
Az élet egyik tanulsága számára az, hogy a sport, mint életforma, lehetőséget biztosít arra, hogy a nehézségek ellenére is értékes életet élhessünk.
„Sport nélkül nem lehet létezni. Még akkor sem, ha olyan megpróbáltatásokat élünk át, amelyek szinte lehetetlenné teszik a folytatást. A sport mindenre megtanít.”
Kovács Győző története nem csupán egy élet a parasport világában, hanem egy példa arra, hogy a sport igazi ereje az emberekben rejlik, akik szenvedéllyel és kitartással építik jövőjüket, miközben tisztelik a múltat. Az ő története, amit a relikviák és emlékek is tükröznek, arra emlékeztet minket, hogy a sport nem csupán versenyről szól – hanem arról, hogy képesek vagyunk túlélni, tanulni és szeretni azt, amit csinálunk.