Negyedikén bejöttek az oroszok. Immár 66 éve. Lent az Északi összekötő vasúti híd közelében laktak nagyanyámék, a Ságvári utcában, ma újra Lőwy Izsák utca, Új-Pest első, zsidó főbírájáról. A Károlyiak gyakorolták a vallási türelmet.
Ott ültünk a pincében, gyertyafény mellett, a Dunánál állomásozó orosz tankok dörgő fénylövedékei a fejünk felett húztak el az Április 4. téri (ma Tanoda tér) iskola felé. A suli a Könyves gimivel szemben van, ott volt az újpesti forradalmárok „főhadiszállása”.
Az előtte való nap, ma is emlékszem, pedig csak hat éves múltam, az Állami Áruház árkádja alatt ronggyal bedugaszolt üvegek sorakoztak, tele benzinnel. Molotov-koktélok voltak. (Még az 1940-es szovjet-finn háború idején kevés kézigránátjuk volt a finneknek, ezért a híres finn vodkagyárak átálltak a harci „koktélok” gyártására, azokat dobálták a szovjet tankokra. S azért Molotov a koktél neve, mert akkor ő volt a szovjet külügyminiszter. A magam részéről én koktélban jobban kedvelem a gin-tonicot.)
Az orosz tankok egész éjjel lőttek, szétrombolták az említett iskolát. Másnap már csend volt, arra sétáltunk apámmal, láttuk az iskola szétlőtt homlokzatát, az egyik tanterembe be lehetett látni, a falon még ott lógott a fekete tábla, fehér krétával ráírt matematikai egyenletekkel.
Szórványos lövöldözések még napokkal később is voltak, egyszer este mentünk haza apámékkal, a Lebstück Mária utca 46-ban laktunk (szoba-konyha, klozett a gangon), és a lakásunk plafonját egy géppisztolysorozat nyoma „díszítette”.
Még jó, hogy nappal nagyanyáméknál dekkolt a család. A következő hetekben, mi kissrácok gyűjtöttük a szanaszét heverő töltényhüvelyeket és éles lőszereket. Csereberéltük őket, mint a bélyegeket, vagy mint – már a hatvanas években – a szalvétákat és gyufacímkéket.
Mint írtam volt, ’56 októberében még alig múltam hatéves, de fiatal anyámmal – 18 évesen szült – állandóan mászkáltunk. Láttam, amikor egy dömper nem bírta ledönteni a Trombita téren a szovjet kőkatonát, erre lovakat hoztak, azokkal sikerült. Emlékszem, hogy a ledöntött szobor talapzatán ravatalozták fel a forradalom első újpesti hősi halottját. Derce polgármester úr nem döntögetett, szép csendben kiszállították a Megyeri temetőbe, az ’58-ban újra felállított kőkatonát, most odakint áll a Halottasház mögött, talapzat nélkül, olyan, mint egy nagyra nőtt kerti törpe.
A novemberi napokban minden házban egész nap zárva tartották a kapukat, az oroszoktól féltek a lakók. Egy alkalommal anyám jött a nagyanyámékhoz, de hiába döngette a kaput, nem nyitották ki. Huszonnégy éves anyám feltalálta magát, a ház udvara felől, szűk szoknyában átmászott a téglakerítésen.
Az ’57-es tanév végén kitűnő lettem, az Attila utcai általánosban (ahová anyám is járt 1938 és 1942 között, akkor még eleminek hívták) s kaptam egy új, Kádár-címeres oklevelet. Aztán késő este, Husz tanár úr, az osztályfőnökünk eljött hozzánk, s titokban adott nekem egy Kossuth-címereset, melyet még decemberben nyomtattak. Így két első osztályos oklevelem van.
Ha anyámmal viccből birkóztunk a vastag dunyhán, mindig azt mondtam neki: legyőzlek, te piszkos ávós! A kor szelleme rám is hatott. Már hatévesen politizáltam. Nagyanyámék házának udvarán fáskamrák sorakoztak. Én a mi fáskamránk ajtajára felírtam, fordított „Z” betűvel, hogy „RUSZKIK HAZA!”.
Nagyanyám egy vizes felmosóronggyal azonnal letörölte, s kaptam tőle egy jó nagy nyaklevest. Sok szörnyűséget megélt, bölcs asszony volt az én nagyim.
Majláth Mikes László