Ünnepi műsorral emlékeztek meg az 1848-as forradalomról március 15-én a kerület városvezetői és lakói. Az ünnepség kezdetén a Felvidéki Rockszínház művészeinek előadásában csendült fel a Nemzeti dal, majd a Bem táncegyüttes kalotaszegi néptáncokat adott elő a Bivaly együttes kíséretében. A Szép Ernő Színház művészei – Boldizsár Tünde, Simó Krisztián, Bodor Géza és Szinovál Gyula – Nagy László, Weöres Sándor és Ady Endre műveit adták elő, végül az Erkel Gyula Újpesti Zeneiskola fúvós együttesének műsorát és a magyarok régi himnuszát hallgatták meg együtt a megemlékezők.
Dr. Derce Tamás, Újpest polgármestere ünnepi beszéde után – melyet az alábbiakban teljes terjedelemben közlünk – a résztvevők a Petőfi szobornál elhelyezték a megemlékezés virágait.
„Nem vagyok próféta, nem tudom, hogy mi lesz. De öreg orvos vagyok, és meg tudom különböztetni a múló betegséget a halálostól, s mi ez utóbbi előtt állunk.” E szavak Metternich kancellár ajkait hagyták el 1848 első hónapjaiban. A bomlás nem csak Európa nyugati felében, hanem a nyugati kereszténység legkeletibb részében, Magyarországon is látható volt. Hosszú évek tehetségtelen országvezetése, az állami hivatalok korrupciója, a szegények és gazdagok közötti különbségek egyre nagyobb mérvű növekedése, a magyar vállalkozók háttérbe szorítása a külföldiekkel szemben, a feudális jogrendszer, a nem létező, de oly sokszor emlegetett elavult, penészszagú, történelmi alkotmány, a kormány féktelen rendőrterrorja, mind-mind előkészítői és kirobbantói voltak 1848 magyar forradalmának.
Az azóta eltelt több mint másfél évszázad során, az 1848-at méltatók szabadságharcunk történéseiből sokfajta tanulságot vontak le. Beszéltek az ember elidegeníthetetlen jogairól, a szabadságjogok széles skálájáról, a társadalmi fejlődés megállíthatatlanságáról, az emberek közötti egyenjogúságáról. Profetikus szavakkal hivatkoztak és hivatkozunk még ma is, mint jogalapra, mint minden kezdetére, 48-ra, hogy onnan származik sajtószabadságunk, szólásszabadságunk, törvény előtti egyenjogúságunk, a közteherviselés ideája, a magyar nemzeti hadsereg születése. 1848 sokféle ideákat hordoz magában. Mindenek előtt, és mindenek fölött az együvé tartozás eszméjét, a közösen kivívott szabadság akaratát. Azt, hogy ez a nemzet egy és oszthatatlan. Ahogy Kossuth 48 márciusában mondta: „E nemzetnek szabadsága van, s minden tagja szabad akar lenni, mert 15 millió magyar teszi egészében a hazát és a nemzetet.” Azt az együvé tartozást, melyet csak száz évvel később 1956-ban élt meg ismét a nemzet.De 1848 nemzeti önbesülésünk kifejeződése is. Annak nyilvánvalóvá tétele, s ha kellett fegyverrel való kiharcolása is, hogy a magyar nemzet a korabeli Európa integráns része, államalkotó nemzet, melynek helye ott van az európai államalkotó népek sorában.
Szabadságharcunk valójában 1849 augusztusában, Világos síkján, a fegyverletétellel nem ért véget. Az 1848-49-es küzdelmünk két évtizeddel később 1867 nyarán, a Kiegyezéssel zárult. S amit 1848-49-ben ideiglenesen elvesztettünk, azt a Kiegyezéssel, 1867-ben megnyerte a Nemzet. 1848 nélkül nincs 1867 és 1867 nélkül nincs polgári Magyarország, nincs az a hihetetlen és máig meg nem haladott társadalmi, gazdasági, politikai fejlődés, amely Magyarországot a feudális bezártságból a polgári Európába repítette. A Kiegyezés teremtette meg azokat a lehetőségeket, melyeket a kor szülöttei megragadva, halhatatlanságot biztosítottak maguknak, s dicsőséget a magyar névnek. E kor szülötte és neveltje volt, Munkácsy. Mednyánszky, Bartók, Kodály, Ady Teller Ede, Kármán Tódor, Szilárd Leó, Bay Zoltán Puskás Tivadar, Neuman János és mind azok a magyarok, akiknek a neve Európa és a világ kultúrájának meghatározó szereplői.
A történelmet nem csak átélő, hanem azt megérteni is akaró embernek, ha tetszik, ha nem, eszébe kell, hogy jusson a méltatlanul elfeledett, gróf Tisza István egyik legnagyobb magyar miniszterelnök.
Az összehasonlítás magától adódik. 1848-tól 1867-ig két évtized telt el. 1990-től napjainkig ugyancsak két évtized telt el. 1848 és 1867 közötti két évtizedben születtek meg azok a jogi keretek, indultak el azok a gazdasági és társadalmi folyamatok melyek lehetővé tették, hogy a Kiegyezés által megteremtődött új Magyarországot Európa élvonalába repítsék.
De ez a kor volt az is, melyben a politikai elit, a hatalomtól, a vagyontól megrészegülve feledte alapvető feladatát: a Nemzet szolgálatát, s amely ostoba önteltségével, gőgjével készítette elő Nemzetünk történetének legnagyobb tragédiáját: Trianont.
1989-90 történései nem a 48-as márciusi forradalom békés megismétlése volt. A két évtizeddel ezelőtt történt változás valójában egy második Kiegyezés volt, amely eredményét tekintve 1867 torz másolata lett. A változás, a leköszönő politikai és az önjelölt új politikai elit kiegyezése volt. Bármennyire is fájdalmas, ki kell mondanunk, az 1990-ben hatalmat megragadó új elit, csak rossz tulajdonságait örökölte 1867 nemzedékének. Hiányzott az ország vezetéséhez szükséges széles európai látókör, hiányzott a tehetség, s aki a szakma írott és íratlan követelményeit említeni is merte, azt egy legyintéssel s egy félmondattal elintézték mondván: „a szakmára való hivatkozás kommunista praktika”. Ez a mi „Antalli-örökségünk”!
Nemzetünk története Trianon óta nem más, mint egy folyamatos gazdasági és társadalmi válságsorozat, melyben az események, a problémák állandóan ismétlődnek. 1910-ben gróf Tisza István a méltatlanul elfelejtett és pocskondiázott, meggyalázott miniszterelnök következőket írta: „Minden téren züllésnek indultak az ország közállapotai. Társadalmunkat szociális és kisebbségi ellentétek szaggatják ellenséges táborokká, politikai súlyunk és hitelünk a nagyvilág szemében veszendőben van. Tehetetlen vergődésünket mind nyíltabb kárörömmel gúnyolják és használják ki a nemzet kisebb és nagyobb ellenségei. A nemzet beláthatatlan válság felé sodródik. Az utolsó órában vagyunk, foltozzuk be az elmúlt küzdelmek által beállott réseket, s építsünk ott, ahol építeni lehet.” Mint ha Tisza István ma is közöttünk élne.
Történelmünk olyan volt, hogy a nemzet hozzászokott: mások döntsenek helyettünk a mi sorsunkról. Így döntött felettünk 1541-ben Szulejmán, így döntöttek helyettünk a Habsburgok másfél évszázadon át. Úgy kötődtünk a Német Birodalomhoz 1941-től, hogy cselekedeteinket már nem mi határoztuk meg. De döntöttek rólunk és helyettünk 1920-ban és 1947-ben Trianonban, és Párizsban és 1945-ben Jaltában. Amikor segítség kellett volna 1956-ban, az amerikai elnök a magyar forradalom hírét véve elment golfozni, s azt üzente a szovjeteknek, cselekedjenek belátásuk szerint.
2010 tavaszán Magyarországa rosszabb állapotban van, mint 1920 nyarának országa. Oktatási rendszerünk szétverve, egészségügyi rendszerünk szétverve, a parasztság, mint a nemzeti gazdaság egyetlen lehetséges értékteremtője, megszűnőben. A magyar termelői vállalkozói réteg az adó és adó jellegű terhek miatt folyamatosan haláltáncot jár. A jogrendszer zavaros, egymásnak ellentmondó, s akik számára készült, azoknak értelmezhetetlen. A korrupció felzabálja maradék erkölcsi tartásunkat, lezülleszti az államba és a demokráciába vetet hitet. A trianoni határokon túlra szakadt magyarokat, lerománozzuk, letótozzuk, szétverjük az egymáshoz való tartozás érzését, tudatát. Autópályák kilométerei épültek, s közben más útjaink járhatatlanok. Az elmúlt évek országunkat Európa beteg emberévé tették. Első munkahelyes képviselők osztják a parlamentben az igét, miközben az ország vezetése politikai kalandorok és ámokfutók kezébe került. Oly mélyre süllyedtünk, hogy a tisztességes ember legfőbb kötelességévé a nyilvánvalóra való rámutatás vált Látnunk kell, hogy országunk beteg, súlyos beteg, zihálva kapkodja a levegőt, a végső órákban vagyunk.
Mi hát a teendő 2010 tavaszán, 1848 tavaszára emlékezve. Üzen-e nekünk valamit Petőfi és Széchenyi, Kossuth és Görgey 48-as nemzedéke? Kossuth egyszer azt írta Deák Ferencnek: „Ne vidd a nemzetet azon meredély szélére, ahonnét nincs többé visszaút”. 1848-ban a Nemzet fegyvert ragadott, mert jogait, jogos érdekeit már másként nem tudta megvédeni, és saját sorsát maga irányította. Mi, 2010 nemzedéke nyolc év után azon meredély szélére értünk, amely felé, ha még egyet lépünk, nem lesz többé visszaút. Gondoljatok hát 1848 nemzedékére, és saját sorsunkat mi magunk irányítsuk.
Újpest, 2010. március 15.