Néhány héttel ezelőtt arról adtunk hírt, hogy életmű-díjjal, a Battyhány-Strattmann László-díjjal ismerték el dr. Küttel Péternek, a Károlyi Sándor Kórház főigazgatójának több évtizedes szakmai tevékenységét. A kórház sebész főorvosának az újpesti betegek érdekében végzett gyógyító munkáját Újpest Önkormányzata a városnapok idején Újpestért díjjal honorálta. A méltatásban is elhangzott: 40 éve első és egyben utolsó munkahelye a kórház. Dr. Küttel Péterrel erről is, a mindennapokról is beszélgettünk.
– Amikor az ember dolgozik, nem számolja az éveket – mondja a kórházigazgató főorvos . – Jóleső érzés, hogy mások számon tartják ezt és elismerik a munkámat. Friss diplomásként kerültem ide, és a mai napig fontosnak tartom, hogy a sebészettel napi kapcsolatban legyek, operáljak. Nekem ez az életem, nem áldozat.
– Elmaradhatatlan az a kérdés: miért ezt a hivatást választotta?
– Soha nem volt kétséges, hogy orvos vagy gyógyszerész leszek. A famíliám gyógyszerészekből és orvosokból áll. A Kütteleknek Kőszegen és Körmenden volt gyógyszertáruk. Amikor gyermekfejjel már láttam valamit a világból, azt tapasztaltam, hogy a sorra államosított patikák a gyógyszerészeket hátrányos helyzetűekké tették, az én családomban is. Szüleim válása után édesanyámmal, aki egyetemi docens volt, a pesti nagyszülőkhöz költöztem. Nagyapám az egyetem gyógyszertan professzora volt. Ilyen családban nevelkedve csak az orvosi egyetem lehetett a következő állomás.
– Elsőre bejutott?
– Csak másodjára. Rá kellett döbbennem, hogy nem elég a családi indíttatás, jobban összerendezett tudás is kell ahhoz, hogy ne maradjak le – még ha csak néhány ponttal is – a felvételin. Egy évig dolgoztam az Egyesült Gyógyszergyárban, és rendesen felkészültem a felvételire. Akkor már azt is tudtam, hogy sebész szeretnék lenni. Érdekelt az anatómia, a technika, kézügyességem is jó volt, szerettem szerelni. Ha nagyon mellékvágányra került volna az életem, lehet, hogy műszaki pályán is boldogultam volna. De szerencsére ezt nem kell megítélni.
– Sokan úgy vélik, a sebészet tiszta ügy, kimetszik azt, amit kell…
– Nem teljesen így van. Az lehet jó sebész, aki közepes belgyógyász. Az egész embert, szervezetét kell nézni, a lelki tényezőkkel együtt. Ahhoz ellenben nem fér kétség, hogy a sebészet folyamatosan megújuló és az orvost is erre ösztönző területe az orvostudománynak.
– Hogyan került Újpestre, és miként lett ebből négy évtized?
– Szinte egyetlen pillanat volt az egész, és véletlenek sora a magyarázata. Később soha nem vágyódtam el innen. Amikor ez egyetemen végeztem, egy-egy állásra 8-10 jelentkező akadt. Budai lakos lévén két klinikai állásra be is adtam a pályázatomat, majd egy volt évfolyamtársammal történt véletlen találkozáskor került szóba a Károlyi kórház pályázata is. Megírtam. Nem sokkal később behívatott Lazarits Jenő sebész főorvos, az Egyesített Újpesti Kórházak igazgató főorvosa…Ugyanebbe az irodába léptem be, ahol ma is dolgozom.
– Az újpesti családokban még ma is fogalom a Magyar Pamutipar üzemi sebészeként is dolgozó Lazarits főorvos úr neve, aki jelenség volt megjelenésében, legendás szigorúsága ellenére feltétlen bizalmukba fogadták a betegek…
– Emlékszem, engem makulátlanul fehér, frissen vasalt köpenyében, érdeklődve fogadott. Azt sem tudtam, hogy köszönjek neki. Mint később kiderült: engem választott a hét-nyolc pályázóból. Elkezdhettem a munkát. Akkoriban jóval nagyobb ágyszámmal működött a sebészet, reggel bejöttem, este hazamentem, természetes volt, hogy ha „ráértem”, segítettem a többi kollégának egy-egy műtét során. Elindultam a ranglétrán, voltam segédorvos, alorvos, adjunktus, másod-főorvos és több hónapon át helyettesítettem – jóval később, persze – az osztályvezető főorvost. Rengeteget tanultunk, emberséget is, Lazarits Jenőtől, határozott vezető volt, rendet tartott az osztályán, jó sebész volt. Minket arra ösztönzött, hogy szakmai konferenciák, előadások résztvevő és előadói egyaránt legyünk. Később, amikor Ránky László tanár úr került hozzánk osztályvezetőnek az Érsebészeti Intézetből akkor is nagyon nagy szerencsénk volt, mert hihetetlenül jó sebész volt, a sebészet finomságait lehetett tőle megtanulni .A kórházban hosszú éveken át dolgozott változatlanul egy-egy osztály orvos közössége. Ha egy beteg, vagy a családja valakit évek elteltével keresett, természetesen megtalálta. A kórházban Újszászi László, Torgyán Sándor, Farkas Jenő, Bogárdi Mihály, Boga Bálint volt ma is sokat emlegetett orvos személyiség, ahogyan az én sebész generációmból például Hollósi Antal biztos pont, ma is.
– Versenyképes volt a kórház más intézményekkel összehasonlítva is?
– Szakmai értelemben mindenképpen, és ma is az. Mindent csináltunk, ami új volt. Vöröskereszt-titkárként, majd a kilencvenes évek elején az Újpesti Orvos Kamara elnökeként valamennyi szakterületre volt rálátásom, így biztonsággal meg tudtam ítélni a helyzetünket. Apránként az idős kórházépület is megújult, amire kellett, pénzt is kaptunk.
– A kilencvenes évek közepén sokan vitatták, orvos vagy manager-igazgatókra van-e szükség a kórházakban.
– Nálunk is így volt. Az orvosigazgató Torgyán tanár úr és Nagy Péter manager-igazgató szakmai vitáit az orvosi kamara elnökeként sokszor próbáltam csillapítani. A kormányzattól jövő első megszorítások ideje volt ez ugyanis. Akkor még nem gondoltam, hogy esetemben orvost és közgazdászt egy személyben kapnak, amikor évekkel később főigazgatónak választanak.
– Gyakorló és elismert sebészként nem sokkal később Ön lett a főigazgató. Hogyan fogadta a döntést?
– Nagy Péter, aki közgazdász doktor volt, a János Kórházban lett igazgató. Jómagam pedig éppen végeztem a közgazdasági egyetem manager-képzésén. Érdekelt a közgazdaságtan, ezért vágtam bele. Sokan gondolták ennek apropóján úgy a tulajdonos és a kollégák közül egyaránt, hogy miért ne pályáznám meg a főigazgatói munkakört. Átgondoltam. A kórházat jól ismertem, volt vezetői gyakorlatom, és az itt töltött harminc év alatt senkivel sem voltam rossz viszonyban. Úgy éreztem, mintha az én „tulajdonom” lenne a kórház. Ha úgy csinálom, ahogy természetes, ahogy magamnak is csinálnám, nem lehet baj. Ráadásul kiegyensúlyozott család támogat mindenben. Ezért nyújtottam be a pályázatomat, majd egyhangú döntést követően beültem első főnököm, Lazarits Jenő székébe. Munkámban mindig támogatást kaptam a tulajdonostól és az újpesti önkormányzattól is. Biztonságban éreztem és érzem ma is magam. Kollégáimat azonban arra kértem: szóljanak, ha megváltozom. Ezt ugyanis nem szeretném.
– Talán felesleges volt az aggodalom.
– Lehet, de nem árt mindenre felkészülni. Megtartottam egy kis sebészetet magamnak, a műtőben töltött órák mindig kikapcsolnak, feltöltődöm. Talán ez is a Földön tart.
– Az imént arról szólt: mindenben támogatták. Az utóbbi két évben azonban mindig jönnek az újpestiek számára aggasztó hírek a kórház jelenéről és jövőjéről.
– Igen, sérülékenyebb, védtelenebb lett a kórház, komoly gazdasági gondjai vannak az egészségügynek, így nekünk is. Meggyőződésem, hogy nem magunk idéztük ezt elő. Annak a 200 ezer embernek, akik Újpesten és Palotán a kórházhoz tartoznak, szüksége van kórházi ellátásra, bármennyire is közel van például a Honvéd Kórház. Szívem szerint azt mondom:Újpest is megérdemelne olyan tizenmilliárdos kórházi beruházást a Károlyi kórház több mint 100 éves épületében, vagy egy újonnan építendőben, olyan infrastrukturális környezetet létrehozva, mint amit tapasztalunk a Uzsoki, a Bajcsy vagy a Szent Imre kórházakban. Amíg erről nincs döntés, az a meggyőződésem, hogy itt kell működnünk. Annál is inkább, mert Palotán 10 000 lakás épül, Újpesten pedig egy új városközpont – és akkor még nem szóltunk Dunakeszi, Fót és Veresegyház ellátandó lakosairól.
– A kórház működik: hitellel segítette a főváros, az előbbinél szerényebb, de vissza nem térítendő összeggel az újpesti önkormányzat. A kórházban önkormányzati biztos is dolgozik. Az imént úgy fogalmazott: nem önökön múlt a kialakult helyzet.
– Az egészségügyi struktúra, amely a súlyszámok finanszírozására helyezte a hangsúlyt, ránk igen kedvezőtlenül hatott. 2007-ben az előző évhez viszonyítva 1 milliárd forinttal csökkent a kórház költségvetése, a nőgyógyászat, a szülészet és az urológia megszüntetésekor keletkezett forráskivonások miatt. Ekkora hiányt a kórház nem képes pótolni, és ezen felül is csökkenteni kell a veszteségeket. Ez a szerepe az önkormányzati biztosnak is. Szakmai és emberi oldalról egyaránt nehéz időket élünk, egy-egy átszervezési javaslat okán jogosan tiltakozik a 40 éve itt dolgozó orvos is. Az egészségügy képtelen ebből a finanszírozásból meglenni. Új támpontok kellenek. Ilyen lehet Budapest most körvonalazódó egészségügyi modellje. Az a célunk, hogy a kórház több egysége és a szakrendelők is átvészeljék ezt a nagyon nehéz időszakot, és az új egészségügyi modellben is fennmaradjunk. Csak ezután lehet tervezni a jövőt.