Május 24-én, a Családi Napon fellép a Smile zenekar. Számukra ez igazi hazatérés, hiszen az együttes története Újpesten kezdődött. A Smile énekesével, a Fókusz műsorvezetőjével, szerkesztőjével, Gönczi Gáborral beszélgettünk.
– Másodikosok voltunk a Babits-gimnáziumban, amikor megalakult a zenekar. Újpesten voltak az első bulijaink, és húsz évig ott is próbáltunk. Szóval lila vér csörgedezik az ereinkben. Ha Újpestről kapunk felkérést, akkor biztosan szabaddá tesszük magunkat, és nagy lelkesedéssel térünk haza. Ráadásul mindig nagyon sokan eljönnek a régi barátok közül – kezdi a beszélgetést Gönczi Gábor.
– Néhány gimnazista cimbora összeállt, hogy csináljanak egy zenekart, mert az azért elég menő, meg a csajozásban is segít?
– Ez pontosan így történt. De, hozzáteszem, azért volt zenei előképzettségünk, kórusokban énekeltünk. Én fanatikus Queen-rajongó voltam, úgyhogy beneveztünk egy versenyre, ahol az ő számaikat kellett játszani. Hónapokig próbáltunk a nagymamám szobájában. És ugyan ezen a versenyen végül nem indultunk el, de a zenekar beindult. Aztán az első koncert után már olyan csajok is rám köszöntek, akik addig észre sem vettek. Úgyhogy láttam, hogy ez jó irány – nevet.
– A zenekart leginkább az alapító tagok barátsága tartja össze?
– A zenélés szeretetén kívül igen. Valahogy kitartott a barátságunk. Elképesztően sok időt töltünk együtt, és eszméletlen közös történeteink vannak. És ha nem történik valami hihetetlen dolog, akkor már együtt is maradunk.
– Nem ez a fő profilotok, hiszen a zenélés mellett a Smile minden tagjának van főfoglalkozása. Ilyen értelemben hobbizenekar.
– Igen, hiszen a mai napig leginkább szerelemből csináljuk. Ugyanakkor profi zenekar is, hiszen óriási erőfeszítés van mögötte, hogy magas színvonalon működjön. És hát az ezzel keresett pénzt általában visszaforgatjuk a zenekarba, így elég profi apparátus van mögöttünk.
– Változtatott valamit a Smile életében, hogy te időközben ismert televíziós lettél?
– Valószínűleg igen. Bár egy zenekar amúgy is mindig változik. De emiatt nagyobb lett irántunk a médiaérdeklődés, és talán még több helyre hívnak minket zenélni.
– A te életed a televíziózással és a zenéléssel együtt teljes?
– Ha a két lábamból bármelyiket elvennék, az nagyon rossz lenne. Ez is ilyen. Imádom a munkámat, de emellett nagyon szerencsés vagyok, hogy a zenélés a hobbim.
– Már majdnem huszonöt éve.
– Igen, ez elképesztő. Kezdettől fogva vannak klubjaink, ahol most már megjelentek az első rajongóink gyerekei. Ilyenkor azért elkezdünk gondolkodni, hogy úristen, tán megöregedtünk. Bár, ha Mick Jaggert nézzük, akkor még van jó negyven évünk. Valószínűleg a rock ’n’ roll konzervál.
JUHÁSZ MÁTYÁS