Ha valaki ma az iránt érdeklődik, hol találtja Újpest első világháborús emlékművét, akkor az itt élőktől gyorsan megtudhatja: a Tanoda téren, a Pozsonyi utca-István utca és a Tavasz utca sarkán áll. Ott láthatjuk Hungária Szent Koronával ékesített nőalakját, amint az elesett, de még kardot markoló katona arca fölé óvó gyengédséggel tartja a dicsőség koszorúját. A mögötte lévő falon olvashatjuk a város hős fiainak névsorát, akik már sohasem térhettek haza a frontról, a szobor talapzatáról pedig komor tényszerűséggel néz vissza ránk az 1914-1918-as évszámpár. És bármily meglepő is, de a válasz téves.
Legalábbis részben. Zala György megrendítő, művészi erejű alkotása ugyanis csak 1993-tól jelképezi Újpest néhai vitézeinek áldozathozatalát. Az 1930-ban született kompozíció ugyanis kalandos utat járt be, mielőtt jelen helyére került. A szobrászmester a Műcsarnok 1931-es jubileumi kiállításán mutatta be a művet, amit végül 1937-ben avattak fel Rákoskeresztúron, a Hősök temetőjében.
Zala György első világháborús melékműve
Az 1960-as években barbár módon lerombolt budapesti központi hadisírkertben az Országos Kaszinó 36 hősi halottjának állított emléket. Annak ellenére, hogy a második világháborúban nem sérült meg, a politikai indíttatású kegyhelyrombolást követően a Budapest Galéria sülysápi szoborraktárába száműzték több, ideológiailag nemkívánatos alkotással együtt. Innen pedig csak a rendszerváltás után támadhatott fel, hogy új helyen hirdesse a magyar katonák áldozatkészségét.
Az emlékmű avatása 1923-ban
Előtte nem is volt világháborús emléke a városnak? A rövid válasz: de, volt. 50 éven keresztül egy teljesen más műalkotás állított emléket a négyévnyi hadakozásban hősi halált halt újpestieknek, méghozzá nem is messze a mostani szobortól. Azonban, rendhagyó módon, az eredeti alkotásnak épp az a néhány méteres távolság lett a szomorú veszte.
Közkívánatra
Első ízben 1923 tavaszán merült fel az igény arra, hogy a nagy háború újpesti hőseinek méltó emléket állítson a város, lehetőleg közterületen.
Március 21-én az Újpesti Dalkör tagjai – Weigele Sándor elnök, illetve városi katonai ügyosztályvezető javaslatára – elhatározták, hogy jótékonysági hangversennyel hívják fel a figyelmet a szoborállításra. Az ünnepélyes előadásra április 11-én, a városháza dísztermében került sor. Itt rögtön 80 ezer korona felajánlás érkezett, ami nagy lendületet adott a közadakozásnak.
Az újpesti polgárság és az itteni gyárak vezetősége is zsebébe nyúlt, a legjelentősebb hozzájárulást pedig az jelentette, hogy Tomola Frigyes építész ingyen készítette el az emlékmű talapzatát.
Impozáns emlékmű, nagyszabású avatás
Magát a szobrot a Magyarország-szerte számos emlékművet jegyző Lukácsy Lajos, illetve Szamosi Imre szobrászmesterek készítették.
Főalakja egy 2 méter magas, zászlót és lábhoz tartott puskát szorító közvitézt ábrázolt. Mögötte, egy nyújtott csonka gúlán egy törött kardot markoló turulmadár pihent. A kompozíció egy alacsony, mesterséges domb tetején állt.
A négy méter magas, betonból készült alkotás oldalán futott a 222 elesett újpesti katona névsora. A talapzaton az alábbi mondat volt olvasható:
„Az elesett hősök dicső emléke adjon erőt a további küzdelemhez!”
Az 1923. augusztus 26-án rendezett nagyszabású avatóünnepségre a korabeli beszámolók szerint a fővárosból és Pest vármegye legtávolabbi vidékeiről is érkeztek résztvevők.
Dr. Semsey Aladár, József főherceg és Soós Károly tábornagy
Avatóbeszédében József főherceg emelkedett hangon emlékezett meg az újpesti honvédek vitézségéről. Horthy Miklós kormányzót Soós Károly tábornagy képviselte, és természetesen a szoborállítás fővédnöke, dr. Semsey Aladár polgármester mellett ott voltak a város politikai és civil vezetői is.
A szobor alapjába a hagyományoknak megfelelően az utókornak szánt üzenetet is elhelyeztek, amely összefoglalta Újpest történetét, bemutatta az aktuális közállapotokat, a szoborállítás körülményeit, felsorolta a nevesebb adakozókat, az alkotókat és az emlékművön megörökített hősök neveit.
Centenáriumi pusztulás
Az emlékmű 1971-72 környékén
Felállítását követően az emlékmű a város életének mindennapi részévé vált: az állami ünnepek keretében rendszeresen megkoszorúzták, illetve beszédeket mondtak előtte. A cserkészek, a leventék és a Frontharcos Szövetség tagjai – akár csak az országzászló előtt – a betonhonvéd mellett is rendszeres őrséget álltak.
Az alkotás – egy-két golyónyomot leszámítva – a második világháborúban és ’56-ban sem szenvedett komoly sérüléseket. Ettől függetlenül a kommunista rendszer nem kezelte kiemelten a karbantartását: a korabeli fotókon jól látszik, hogy a szobor állapota igencsak leromlott.
1973-ban végül bekövetkezett az addig elkerült tragédia. A Pozsonyi utca-István utca kiszélesítése miatt útban volt az emlékmű. Az elhanyagoltságtól meggyengült beton pedig nem bírta ki, amikor daruval leemelték eredeti helyéről: a szobor főalakja a kötélen függve kettétört.
Azt nem tudni, hogy eredetileg is meg akarták-e semmisíteni, de egy biztos: a szocialista hatalom nem törte magát, hogy helyreállítsa az emlékművet, így az eredeti szobor sajnos végleg eltűnt.