A húsvét a keresztény egyház egyik legfontosabb és legnagyobb ünnepe, amelyhez világszerte számos népszokás és hagyomány kötődik. Ilyenek a kiszehajtás, a villőzés, a barka- és ételszentelés, valamint a locsolkodás.
A húsvét az egyik legjelentősebb egyházi ünnep, számos népszokás azonban már a kereszténységet megelőző időkből kötődött ehhez az időszakhoz.
A nagyhetet nyitó Virágvasárnap, azaz Jézus Jeruzsálembe való bevonulásának napját ünnepli az egyház, amelynek részeként pálmaágat szentelnek immár a 6. század óta. Azokban az országokban, ahol a pálmafa nem honos, a korán bimbózó ágak – nálunk például a barka – helyettesítették. Innen ered a barkaszentelés elnevezés.
Virágvasárnapi jellegzetes szokás volt vidéken, hogy egy szalmabábut menyecskének öltöztettek. A kisze a tél, a böjt, a betegség megszemélyesítője, amelyet a lányok énekelve vittek végig a falun, majd pedig vízbe hajítottak vagy elégettek. A kiszehajtást sokfelé a villőzés követte, amely azt jelentette, hogy a lányok a házakat járták faágakkal, amelyeket felszalagoztak, majd kifújt tojásokkal díszítettek. A kisze megsemmisítése a tél elpusztítását, a feldíszített faág, vagyis a villő behozatala pedig a tavasz elhozatalát jelképezte.
A kereszténység húsvétvasárnap ünnepli Jézus feltámadását. Ilyenkor a húsvéti szertartás részeként hagyományosan megszentelik az ünnepi ételeket – sonkát, bárányt, kalácsot, tojást, bort – a templomban.
Talán legismertebb húsvéti népszokásunk a locsolás, amelynek eredete a keresztelésre vezethető vissza. A hagyomány szerint ilyenkor a férfi ak sorra járják a házakat, és tréfás énekek, versek kíséretében locsolják meg lányokat, akik tojással „fizetnek” ezért.
G. R.