„A koncertezés izgalmas, benne van a kockázat, hogy mit szól a közönség az új dolgokhoz.”
Mi lett volna a Kispál és a borzzal, ha tíz évvel később indul, milyen a vidéki mentalitás, mivel jár az öregedés, és miért iparművészet a dalírás? Ezekről is beszélgettünk Lovasi Andrással, Kossuth-díjas, pécsi zenésszel. Zenekara, a Kiscsillag az Újpesti Szüreti Mulatságon muzsikál.
Így nyár végén, a fesztiválszezon zárásakor nem érzed azt, hogy belefáradtál már az évtizedek óta tartó koncertezésbe?
A koncertezés izgalmas, benne van a kockázat, hogy mit szól a közönség az új dolgokhoz. Mindig új kihívásokat kell találni. Mondjuk a nyári fesztiválokban már nincs olyan nagy örömöm. Idén is kimentem a Szigetre, megnéztem egy-két zenekart, lejátszottam a koncertet, aztán hazamentem. Eszembe sem jutott, hogy másnap kimenjek újra. Elsősorban a por miatt nem bírom az egészet, ez már ilyen bácsis dolog. Egyébként idén kevesebbet játszunk fesztiválokon és több az úgynevezett lakossági koncertünk.
Mint az újpesti?
Igen. Az ilyen jellegű fellépések azért jobbak, mert így nem mindig ugyanannak a közönségnek játszunk. Minden évben vállalunk olyan koncertet Budapesten, ami a szokott köreinken kívül van. Egy csomó ember akkor hall minket először, és ugyan viszonylag kevés lehetőséget teremtünk az azonosulásra, nem énekeltetünk, nem tapsoltatunk, de ki tudja, talán megszeretik a zenénket.
A Kiscsillag hobbizenekarként indult. Gondoltad, hogy ki fog lépni ebből a kategóriából?
A Kispál megszűnése után ez a lehetőség benne volt a pakliban, de a mai napig nagy kérdőjel számomra, hogy a Kiscsillag legyen-e ’A’ zenekarom. Négy-öt éve van egy ilyen búvópatakszerű szólóprodukcióm is, amiben direkt más zenészekkel próbálok, csak nem koncertezünk. Viszont a Kiscsillag zenészeinek képessége, a mostani felállás ütőképessége, alkalmassá teszi arra, hogy egy úgynevezett nagyobb zenekar legyen. A többi a közönségünkön múlik. Bár hozzáteszem, ennek a gitárzenének a közönsége csökken. Az a generáció, amelyik most választ magának kedvenc zenekarokat, alapvetően nem efelé orientálódik. Ez nem magyar trend, mindenhol így van.
A dalírást élvezed?
Igen, persze. A dalírást iparművészetnek gondolom, mert egy csomó olyan összetevője van, amitől ez a fogalom megállja a helyét. A popularitása miatt folyamatosan igényt tart a közönségére, tehát nem valamiféle rétegművészet. De a legnagyobb slágerek pont attól különböznek a közepesektől, hogy van bennük egy olyan személyesség, egy olyan belülről fakadó hitelesség, amit nem lehet megtanulni. A közepeseket lehet iparszerűen gyártani, megvannak már a receptjei az átlagos slágereknek. De az a plusz szerencsére nem tanulható, és nyilván ez az izgalmasabb. Itt jön az ipar mellé a művészet.
Van olyan, hogy érzed, most ez a dal nagyot fog ütni, mert benne van az a bizonyos plusz?
Nem hiszem, hogy ezzel kéne foglalkoznom. A saját mércém szerint kell jó dalokat írnom, az újdonságokat a popzenében úgyis mindig a fiatalok hozzák, ők formálják a trendeket. A többgenerációs, klasszikus zenekarok, előadók, mint a Rolling Stones, az ACDC, itthon Presser vagy Zorán számai sem szólnak már a rádiókból, viszont a koncertjeik tele vannak.
Tizenhárom éves koromban, ’93-ban vitt el Kispál és a borz koncertre a bátyám Pécsett. Lenyűgözött, hogy teljesen mást csináltok, mint addig bárki. Ma van ilyen jellegű merészség fiatal zenekaroknál?
Ha van is ilyen, akkor az eleve sikertelenségre van ítélve.
Akkor ti miért nem voltatok?
Jó időben indultunk, és a bennünk lévő attitűd ugyanaz volt, mint a közönségünké. Mi a rendszerváltás termékei voltunk, és a generációnk úgy gondolta, hogy most minden más lesz, mint a Kádár-korszakban. Az álmos, reménytelen nyolcvanas évek után azt hitte a közönségünk is, amit mi: hogy lehet ezt máshogy csinálni. Ha a Kispál a kétezres évek elején vagy manapság kezd, akkor valószínűleg egy légüres térbe pottyan.
De nem így volt, sőt a Kispál és a borz hatott a kétezres évek zenekaraira.
Így van, akkor már jócskán lehetett érezni a magyar popzene bizonyos részén a Kispál hatását. Azt a zenei nyelvet vagy dalnyelvet, amit mi találtunk, már közkinccsé tették az utánunk jövő zenekarok. Hol jól, hol rosszul.
Erre büszkék voltatok vagy inkább bosszúsak?
Mivel epigonként sokáig úgysem lehet fennmaradni, így, ha jó dalok születtek ebből az indíttatásból, amivel jó zenekarok tudtak elindulni, az nem baj. Viszont szűkítette a játszóterünket. Abban a homokozóban, ahol már sokan játszanak, te sem szeretsz játszani, mert a fejedre lapátolják a homokot.
Pécsről valahogy mindig jönnek tehetséges zenekarok.
Igen, de az évek óta létezik, hogy a vidék erőit elszívja a főváros. Van ez a fajta jó vidéki mentalitás, hogy idejövök, megmondom a tutit, bizonyítani fogok, és jobbára sikerre is vezet ez az ambíció. Budapesten lassan mindenki vidéki.
Például Újpest alapvetően egy vidéki jellegű város a fővárosban. Van egy nagyon erős újpesti identitás.
Valószínűleg ez az az identitás, amivel Budapesten meg lehet maradni. E nélkül nem is nagyon működik egy nagyváros. Londonban is elvesznél, ha nem lenne egy szűkebb pátriád, ahol otthon vagy, ismered a hentest, a boltost, a fodrászt. Kell, hogy legyen egy saját közeged.
Juhász Mátyás
Fotó: Magyar Attila