Megint sikerült. Még egyszer, utoljára. Benedek Tibor életében a medencéből, s most halálával odaátról egyesítette ezt az ezernyi ároktól szabdalt kis országot. Egyek voltunk a lélegzetvisszafojtva izgulásban, a gólok eufóriájában, a győzelmek mámorában, a kommentátorral együtt ordításban-sírásban – és egyek vagyunk most a gyászban és döbbenetben. Az emberek nagy többségét derült égből érkező villámcsapásként érte Benedek Tibor halálhíre. Tartozom egy vallomással: én egy ideje tudtam, hogy nagyon beteg. Nem voltam vele egyedül: az újságírószakmában szinte mindenki értesült már róla innen-onnan, egy elejtett félmondatból, egy odasúgásból: „te hallottad, a Benedek haldoklik?” De aztán a legtöbbször vissza is szívtuk ezt az iszonyú, mázsás erejű szót. A Kapitány nem haldoklik! Legfeljebb most éppen nincs jól, de majd legyőzi a kórt is, ahogy legyőzte minden ellenfelét. Ha máshogyan nem, hát úgy, mint Athénban, amikor minden idők egyik leggyilkosabb csoportjából (Magyarország, Kazahsztán, Horvátország, Oroszország, USA, Jugoszlávia – a kor legnagyobb sztárcsapatai) tovább jutva, kétszer megverve a későbbi bronz-, és ezüstérmest, egy végig vesztesnek látszó döntőben az utolsó utáni pillanatban dobott góllal lettünk olimpiai bajnokok. Vagy úgy, ahogyan egyáltalán vízilabdázó lett: az orvos tizenegyszer tiltotta el az uszodától, gerincsérvvel és komoly kézfájdalmakkal küzdött, saját bevallása szerint sem volt jó labdaérzéke, úszni is középszerűen tudott. És mégis: ezekkel a sajgó kezekkel szórta a csodálatos gólokat, ezzel az – ahogy ő mondta – „teljesen átlagos vízfekvéssel” körözött le a medencében villámgyors világklasszisokat, ezzel a hasogató gerinccel lett a válogatott gerince. Nem egyszerűen csapatkapitány, nem egyszerűen szövetségi kapitány: a Kapitány.
A mi nemzedékünknek a kétezres évek vízilabdásai, a Kemény-legények voltak az Aranycsapat, a mi Puskás Öcsink Benedek Tibor lett. Mi az ő világverő diadalsorozatukon és heroikus küzdelmeiken nőttünk fel. Puskást a világon úgy ismerik: hungarian legend, magyar legenda. Az is volt. Benedek pedig még ennél is egy kicsit több: mítosz. Története a legkisebb fiú ősi népmeséje, amelyben a főhős nem győztesnek születik, hanem azzá válik. Kitartással, szorgalommal, tanulással, furfanggal – és mindenekelőtt irgalmatlan erejű akarattal. Benedek Tibor az élő ígéret volt mindannyiunk számára, hogy ha nagyok leszünk, mi is lehetünk hősök. Hogy bármi megtörténhet, csak hinni kell benne!
Ezt éreztem akkor is, amikor 2000 októberében apámmal ültünk a tévé előtt, és élő, egyenes adásban néztük végig a mítosz születését, a pólós aranycsapat első olimpiai győzelmét. Apa már jó ideje beteg volt, de akkor, azon az őszön éppen úgy tűnt, hogy minden orvosi diagnózisra fittyet hányva végül mégis meggyógyul, mert csodák igenis léteznek. És amikor Knézy Jenő beleordított az éterbe Benedek második bombagóljánál, akkor már tudtuk, hogy tényleg léteznek. Az volt az utolsó meccs, amit teli torokból végigordítottunk együtt. Azóta már elment Apa, elment Knézy – és most Tibor is. De az a csodát ígérő pillanat ma is itt van velem, és túl bagatell dolog a halál ahhoz, hogy elvegye tőlem. Köszönöm, Kapitány!
Balogh Gábor