102 évvel ezelőtt, amikor az első világháború utolsó drámai esztendejét nyögte a világ, az emberiségnek egy addig még sohasem látott rejtélyes kórral, a spanyolnáthával is szembe kellett néznie. Az akkori epidémia pedig Újpestet sem kerülte el.
Az 1918 tavaszán és őszén, valamint 1919-ben is jelentkező betegséget a madár- és sertésinfluenzákhoz hasonló vírus okozta, amely világszerte 25-50 millió embert ölt meg. Azt, hogy pontosan milyen körülmények között jelent meg és terjedt el az influenza A nevű vírusa, a mai napig nem lehet pontosan megállapítani. Annyi biztos, hogy a háborúban semleges Spanyolországból érkeztek először hírek a terjedéséről, a világjárvány maga azonban az Egyesült Államokból indulhatott ki.
A heves lefolyású, magas lázzal, fej- és végtagfájdalommal, izzadással is járó kór teljes erejével 1918 későnyarán-koraőszén érkezett meg Magyarországra. A háború miatt egyébként is elgyötört társadalmat és az egészségügyet az elsősorban a 10 és 35 év közötti korosztályt megtámadó kórokozó hatalmas próbatétel elé állította.
Újpesten a hadi helyzeten túl ez is indokolta, hogy az 1905-ben Újpesti Gyerekkórházként alapított Árpád Kórházat 1918-ban felnőtt részleggel bővítsék. A városban ideiglenes járványkórház is működött, ám a betegség terjedését csak nehezen sikerült fékezni.
Ennek egyik oka volt, hogy a város területén több tízezer orosz hadifoglyot őriztek, illetve szállítottak át szinte napi rendszerességgel. Az amúgy is rossz higiéniai körülmények között tartott és sok esetben legyengült immunrendszerű katonák tömegével betegedtek meg, jelenlétük pedig csak fokozta a vírus terjedését.
A megelőzés érdekében 1918 októberében is a maihoz hasonló – igazából akkoriban kidolgozott – intézkedésekre volt szükség. Amikor csak Budapesten már ezernél is több embert döntött le lábáról a spanyolnátha, és naponta többtízen vesztették életüket, Lőrinczy György újpesti tanfelügyelő bejelentette, hogy a környező települések községi iskolái mellett az újpesti oktatási intézményeket is be kell zárni.
Az ország és Budapest területén érvénybe léptetett közlekedési és nyitvatartási korlátozások, illetve az emberek elkülönítését célzó intézkedések az akkor még külön városnak számító Újpesten is éreztették hatásukat. Ám sokan akkor is kénytelenek voltak a túlzsúfolt tömegközlekedéssel a fővárosba ingázni. A különböző tisztviselők nem győztek figyelmeztetni annak veszélyeire, hogy a tömegben rengeteg olyan ember is van, aki lábon hordja ki a betegséget. A többség viszont nem szerette volna elveszíteni a háborús viszonyok alatt nehezen megőrzött munkáját, így magukat és másokat is veszélyeztetve továbbra is bejártak dolgozni a fővárosba.
A helyzeten csak rontott, hogy az ingázóknak a város szomszédságában, a Váci út mellett elterülő – a köznyelvben egy kocsmáról elkeresztelt – Tripolisz városrészen is át kellett haladniuk. Ez az 1911-ben épült szükséglakótelep a XIII. kerület egyik legszegényebb, kétes hírű külvárosi területe, illetve a nyomor és a bűnözés mellett a spanyolnátha egyik fő gócpontja is volt. A Népszava 1918. október 20-i riportja szerint a telep megszokott látképét a szemétdombok, az emberi piszok és a „járványmiazmákkal” teli tócsák jelentették.
A főváros akkori vezetése kérelemmel fordult a kormányhoz, hogy a gyakorló katonaorvosokat mentsék föl pár hónapra a harctéri szolgálatból, hogy segíthessenek a járvány leküzdésében. Ezen egészségügyi dolgozók egyike volt az az újpesti háziorvos, dr. kassai Kratochvil Ferenc is, aki elsőként dolgozott ki az addigi módszerekhez képest jóval hatékonyabb eljárást a spanyolnátha kezelésére.
A sajtó nagy lelkesedéssel számolt be a későbbi újpesti kórházi főorvos felfedezéséről. Kratochvil az alapvetően húgyúti fertőzések kezelésére használt urotropin (más néven: hexametilén-tetramin) speciális alkalmazásával számos betegnél sikerrel szüntette meg a tüneteket, és páciensei túlnyomó részét megmentette a biztos haláltól.
A módszer, több más eljárással együtt – Kratochvil eredményeitől függetlenül is – hamarosan az egész országban terjedni kezdett. Bár sokan megkérdőjelezték hatékonyságát, a továbbiakban az urotropinos módszer bizonyult az egyik legjobbnak a spanyolnátha kezelésére. Az orvosi szaklapok még sokáig vitatkoztak arról, hogy tényleg hatásos volt-e a hexametilén-tetramin alkalmazása, ám ez az 1918-as évek vége után szerencsére jobbára elméleti szakmai kérdés maradt.
A második fertőzési hullám levonulásával ugyanis a vírus világszerte jószerivel eltűnt. 1918 novembere után, egészen napjainkig, már csak szórványosan, a szezonális influenzába belesimulva, illetve elszigetelt esetekben bukkant föl. Orvosi feltételezések szerint a kórokozó rendkívül gyorsan mutálódva egy kevésbé halálos vírussá alakult, illetve az is szerepet játszhatott a visszaszorulásában, hogy az egészségügy képes volt sokkal hatékonyabban kezelni a fertőzés tüneteként és kiváltó okaként is jelentkező tüdőgyulladást.
Fotó: Fortepan (illusztráció)