„Ha barátod könyvet kér tőled, utasítsd a könyvtárba: ott a művek ezrei közt válogathat oly minimális díjért, melyet ő is megfizethet. Pengő 20 fillérért 15.000 kötet, 60.000 P. érték áll rendelkezésedre” – hívta fel olvasói figyelmét Egy-két jó tanács címmel 1933-as könyvjegyzékének végén az Országos Szociálpolitikai Intézet és Újpest megyei város „Jókai” Népkönyvtára.
S ha belelapozunk a kissé körülményes nevű intézmény katalógusába, kalaplevéve tapasztalhatjuk, hogy túlzásról szó sincs. Kettőszázhúsz oldalon sorjáznak a könyvtár kötetei, Ábrányi Emil költeményeitől Zempléni Á.: Turanische Lieder című művéig (ez bizonyára Zempléni Árpád hősének-gyűjteményének, a Turáni daloknak német kiadását takarja). Találhatók köztük regények, versek, színművek, ifjúsági és ismeretterjesztő kiadványok egyaránt.
Csodálatra méltó gazdagság. Maugham és Hawthorne, Kosztolányi és Karinthy, Agatha Christie és Conan Doyle. Dreyfuss kapitány önéletírása, Dos Passos formabontó regényei, minden Dosztojevszkij. Hat teljes oldalnyi cím Jókaitól, másfél oldal Courths- Mahler, a kortárs könyvkiadás összes regénysorozata. Galsworthynél, Hauptmannál, Hamsunnál előzékenyen kiemelték, hogy „Nóbeldíjas”, az ifjúsági szekcióba Cooper és KarlMay, Verne és Pósa Lajos mellé beválogatták Tóth Tihamér összes műveit is. És akkor még nem szemléztük az ismeretterjesztő könyveket, amelyek sorában a Carlyle-féle háromkötetes A francia forradalom történetétől Cserei A. Gombaisme című alapvetéséig ível a válogatás, de ott van köztük Bogyó S. Jelzálogos kölcsönök törlesztése, valamint Dános Á. és Kovács G. A szociális eszmék fejlődése a modern szocializmusig című munkája is.
Végignézve ezt a listát úgy érezhetjük, mintha a népkönyvtár ideáltípusa mutatkoznameg benne.Bár húsz év is eltelt azóta, hogy dr. Gulyás Pál A népkönyvtárak szervezése, fentartása és kezelése címűmunkájában erős kritikával illette a rossz ízléssel összeválogatott, ráadásul túlságosan gyér kollekciót forgató bibliotékákat, a helyzet nem sokat javulhatott. Becslések szerint az olvasók 80 százaléka a regényeket kereste a polcokon, különösen, hogy a kevéssé művelt nagyközönség tudásszintjéhez igazított tudományos munkák a legritkább esetben voltak elérhetők.
Már 1913-ban leszögezte tehát dr. Gulyás – a kölcsönzőhelyeket ellátóMúzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa nevében –, hogy „a gyakorlati élet kívánalmainak tett eleget a Tanács, amikor az elbeszélő irodalom kiforrott és állandó értékű alkotásai mellett tisztességes irodalmi, nyelvi és erkölcsi színvonalon álló, de csak múló értékű termékeit is fölvette, mert köztudomás szerint az olvasók igen nagy részt ezek a mélyebb nyomokat nem hagyó, könnyebb olvasmányok vonzzák. Viszont az üres rémregényeket, alantas színvonalon álló fércmunkákat, erőszakosan moralizáló történeteket könyörtelenül kiküszöbölte”.
Az újpesti könyvtár azonban nem csak kínálatában különbözött az átlagos népkönyvtáraktól. A szabályzatát olvasva szembetűnik például a formabontó gyakorlat: „a kölcsönkönyvtár használói a könyvtárnál magántulajdonukat képező és teljes értékű könyvet helyeznek letétbe”. De ugyanilyen szokatlan a nyitva tartás is: „az olvasóterem és a kölcsönkönyvtár nyitva van vasárés ünnepnapok kivételével minden nap d. u. 6–9 óráig. Csütörtökön a kölcsönkönyvtár csak 6–7 óráig és fél 9–9-ig áll az olvasók rendelkezésére”.
Minderre az intézmény fent már idézett, feltűnően bonyolult neve ad magyarázatot. Amelyből első olvasásra csak a „Jókai” Népkönyvtár érthető, igaz, arról sem árt tudni, milyen nehezen hozta létre Újpest városa. Tóth József tanfelügyelő már 1868-ban javasolta az adók egy meghatározott részének e célra fordítását kerek harminc éven keresztül, és 1885-ben létre is jött az állami elemi iskola gyűjteményére alapozott bibliotéka, de még évtizedekkel később is fulmináns cikkekben szólamlott föl Martosi Mórocz János újságíró, miszerint „a városi könyvtár legteljesebb mértékben való bővítése legégetőbb szükségessége perifériás életünknek”. Igaz, a világháború után 66 millió, habár erősen inflálódott koronáért egy magánkönyvtárat is megvásárolt a város, de ebből is inkább botrány lett, lévén a kollekció igen gyenge minőségű. A problémára valódi megoldást végül csak a másik névadó, az Országos Szociálpolitikai Intézet megjelenése hozott.
A könyvjegyzék címlapján tanulmányozható az intézet emblémája: három kéz magyar címeres könyvet tart, alul sarló és kalapács, középen mécses és felirat – kötelesség, felelősség, igazság; odafent a hegyek mögül felkelő nap. Az ábra körül az 1912-es dátum és az intézmény neve. Ez utóbbi részlet az egyetlen, amely a két világháború között megváltozott ebben a jelvényben: Fáy Dezső eredeti rajzán ugyanis még a Főiskolai Szociális Telep megnevezés volt olvasható. Amivel el is érkeztünk a legérdekesebb kérdéshez, jelesül, hogy ugyan miféle telepről beszélünk? A választ az 1880-as évek Angliájában, Oxfordban érdemes keresnünk. Ott történt meg először, hogy egyes reformszellemű oktatók felismerték, milyen irtózatos szakadék tátong a legfelsőbb osztályokból való tanítványaik életszemlélete és a városokban milliós tömegben nyomorgók mindennapjai között.
Az első kísérleteket Sam Barnett fordította le a gyakorlat nyelvére azzal, hogy 1884-ben London Whitechapel negyedében megalapította az első úgynevezett settlementet, a Toynbee Hallt. Hogy aztán mindezt később minek nevezték – gyakorlati kereszténységnek, szociális ideálizmusnak vagy szociális munkának-e – az nagyjából szellemi beállítódás kérdése. A lényeg a gyakorlat volt: rávenni a magasabb osztályokhoz tartozó fiatalokat arra, hogy osszák meg javaikat, így műveltségüket is a rászorulókkal, mi több, vigyék el oda, ahol a legnagyobb szükség van rá – a nyomorgók lakóhelyére. A settlement, amely aztán gyorsan meggyökeresedett Chicagóban, majd a kontinentális Euró pa nagyvárosaiban is, a Toynbee Hall által adott mintát követte mindenütt. Korszerű és egészséges épületeket emeltek, ahol a rászorulók munka és étel mellett szellemi és fizikai felüdülést is nyerhettek. Gyerekfoglalkozásokat, ipari tanfolyamokat, kulturális előadásokat, vitaesteket tartottak nekik, és segítettek a mindennapi ügyintézésben.
Budapesten elsőként – hosszas tervezgetés után – a Lipótváros peremén, a Vág utcában 1910-re felépített Népház valósította meg a settlement-gondolatot.A pompás épületben népkonyha, gyermekotthon és kitűnő könyvtár is helyet kapott, a rászorulók pedig különféle, az iparnak konkurenciát nem támasztó munkákkal (mint zacskóragasztás, diótörés és faaprítás) kereshették meg családjuknak a betevőt. Két évre rá a Műegyetemen közgazdaságtant hallgató fia talok és tanáraik azonban már tovább léptek: odamentek, ahol a pesti gyárnegyedek munkásai nagy tömegben éltek, a fővároson kívüli Rákospalotán és Újpesten próbáltak meg segíteni nekik. Így született meg 1912-ben a Főiskolai Szociális Telep, aligha függetlenül attól, hogy a ma már a szociá lismunkásképzés atyjaként tisztelt Hilscher Rezső épp Újpest szolgálatában állott.
A nagyobb léptékű munka persze csak a háború után indulhatottmeg. Az Erkel (akkor még Ferenc, az 1951-es városegyesítés után viszont már Gyula) utca 26–28. alatt elkészült az intézmény háza, ahol elképesztően sokrétű tevékenység folyt. Nem véletlen, hogy nemsokára a gyakorlatra ráépült az elmélet is, és a telepből a szociálpolitikát tudományosan is művelő, szociális munkásokat is képző egyetemi intézmény vált. Az intézet népművelési osztályát Hilscher Rezső vezette: amellett, hogy tanfolyamokat és művelődési köröket szerveztek, írniolvasni tanították az analfabétákat (1929-ben például Kosztolányi Dezső vezette a vizsgát, sőt egy növendék fejben költött verseit le is közölte a PestiHírlapban), szerveztek műkedvelő esteket, teaestélyeket és kirándulásokat is. Vasárnaponkéntmozi volt, csütörtökön este 7 órakor pedig, bármi történjék is, ismeretterjesztő előadás. Ez magyarázza tehát a könyvtár szokatlan nyitva tartását. Hiszen az olvasóközönség munka után jutott csak hozzá a könyvekhez, csütörtökön hét és fél kilenc között viszont az előadásokon volt a helye.
Legalább ilyen fontos volt az intézet jogvédelmi tevékenysége is – emelte ki 1939-ben a kormányzat által szervezett közigazgatási továbbképző tanfolyamon Erődi-Harrach Péter, az akkori igazgató. A néphivatalnak nevezett iroda minden elképzelhető pénzügyi, társadalombiztosítási és munkajogi ügyben adott tanácsot a rászoruló szegényeknek, miközben az első probléma fölmerültekor igyekeztek az egész családot alaposan megismerni, gondozás alá vonni. Nem véletlen, hogy ugyanezen a tanfolyamon Széll Józsefné a settlementrendszer mielőbbi kiterjesztését szorgalmazta. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége elnökségi tagja, akit nem mellékesen az előző évi, a női választójogot a férfi akénál lényegesen szigorúbb feltételekhez kötő törvényt jegyző egykori belügyminiszter hitveseként is ismert az ország, szenvedélyes hangú előadásban javasolta, hogy a kormány a nyomornegyedek felszámolásával párhuzamosan minden építeni tervezett kislakásos telepen létesítsen az újpestihez hasonló népházat, néphivatallal és kulturális intézményekkel. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy „a szociális segítés igazi embermentő értelmével egyenesen szembefordul amár nevében is romboló szellemű munkanélküli segély… Tehát az első lépés a nyomor lefegyverzésére amunkabíró nyomorgónak oly munkával és keresettel való biztosítása, amellyel magát és családját önerejéből fenntarthatja”.
1939-et írtak akkor. Széll Józsefné azt remélte, a következő évben Budapest rendezheti meg a settlementek hatodik nemzetközi konferenciáját. Addigra persze minden megváltozott – a munkanélküliség viszont évekre kikerült a megoldandó gondok köréből.
(N. Kósa Judit, nol.hu)