Május első vasárnapja az édesanyáké.
Az anyai szeretetről, a biztonságot nyújtó háttérről, a segítésről, amelyet az édesanyák nyújtanak, szebbnél szebb elbeszéléseket, regényeket olvashatunk a magyar- és a világirodalom alkotásai között. Az irodalmi hősök általában könnyen mondanak köszönetet édesanyjuknak, nem keresgélik a szavakat, mint például mi, amikor virággal, csokoládéval a kezünkben köszöntjük édesanyánkat. Sete-suta köszöntőnket a mamák is megilletődve fogadják, mert azért, hogy felneveltek, mellettünk álltak, s állnak nagymamaként is – mondják – nem várnak köszönetet. Pedig bármennyire is a legszebb hivatás az anyaság, a köszönetünket jelzi az ünnepi virágcsokor.
Jó néhány évvel ezelőtt, amikor a kislányom éppen írni, olvasni tanult, nem kerülhette ki a kérdést: „mi leszel, ha nagy leszel?” Meglepő volt a válasza: anyuka. Emlékszem, a miértre is volt válasz: mert az anyukák szeretik a gyermeküket, akik a mamák mellett biztonságban vannak
Anyák napján adok és kapok virágot. Szeretném remélni, ez még sokáig így marad. Lányom felnőttként már nem csak anyukaságra vágyik, a hivatástudata is markánsan jelentkezik. Jól látható, a munka és karrier, a családvállalás nehezen egyeztethető össze. A hőn óhajtott, biztonságot nyújtó anyaság lehetősége még a családi körben dől el, a generációk feladatává válik. Köszönjük, anyukák, nagymamák!
B.K